Kárpát, 1959 (2. évfolyam, 1-12. szám)
1959-07-01 / 7-8. szám
— Van itt egy asszony, lent... — A méhészné? — Az. — Jó hozzád? Az asszony megrázta a fejét. — Nem jó asszony az. — Mért nem jó? — Nem tudom... kerítés van előtte... már a ház előtt, úgy értem. Ott lent a ház előtt. Talán ezért... Bandilla nehány pillanatig elgondolkozva nézte az aszszonyt. A tűz hangosan pattogott a kályhában. — Most már levetkőzhetsz — mondta hirtelen. Az asszony egy tétova mozdulatot tett. Bandilla összehúzta a szemét. — Ha én valamit mondok, asszony...! Lehajtotta a fejét és lassan vetkőzni kezdett. Egymás után hulltak le róla a ruhák. Az ember nézte. — Az inget is. Nem hallod? Aztán: — Bontsd ki a hajadat. Úgy. Egészen bontsd ki. Az asszony ott állt a kályha előtt. Barna bőrén megcsillant a lámpa sárga fénye. Kibontott haja dúsan omlott le a derekáig, mint egy különös aranyköpeny. Az ember nézte, a szeme csillogott, furcsán. — Szép vagy, asszony. A hajad... valamikor régen volt még egy asszony, akinek ilyen haja volt... Elenának hívták... Az asszony felfigyelt. — Elena? Azt mondta? — Mért kérded? — Nem tudom — az asszony megdidergett —- az én anyám is Elena volt, csak azért... Az ember sóhajtott. — Sok Elena van a világon, bizonyára. De olyan... él még az anyád? — Nem él. — Apád? — Az sem. — Hova való vagy? — Az Urszuban éltünk, Déda fölött, amig... azelőtt nem tudom... Az ember, közelebb lépett. Nehezen lélegzett, a lehelle te forró volt. — Ha nézlek, mintha Elenát látnám, amikor... volt ott egy tó, tudod fehér nyírfák voltak a partján... abban feredett mindig... Az asszony megdidergett. A hangtól? Vagy a nézéstől? Valami furcsa, zavaros érzések kóvályogtak benne. Fölemelte a fejét és az ember szemébe nézett. Alig egy araszra volt az arcuk egymástól. Az ember két súlyos keze megmozdult a meztelen asszonytest felé, ujjai mohón begörbültek. — Fehér nyírfák a tó partján, azt mondta...? A két kéz megállt a levegőben. — Miért kérded ezt? — Három patak ömlik a tóba, ugye és a tó fölött egy fehér nyirfakereszt...? Az ember szemei döbbenve tágultak ki. — Honnan tudod? — hörögte rekedten. — Asszony, honnan tudod ezt? Az asszony fogai összekoccantak, pedig nem érzett hideget. Valami furcsa láz vacogtatta belülről és úgy mondta, lihegve, mint aki álmot lát. — A tó fölött egy ház áll... zöld fü van körülötte és a fü közt virágok... és lent a nyírfák, meg a tó... a tó fölött a ke-Merengők. Már nyújtózik a rét, s egy furcsa méh, mint gázlámpák gyujtogatója, hosszú szívóval a virágok szivét lobbantja csókra. Meg a két galamb, ott az ereszen milyen boldogok. Csőrüket el nem engedik. S inttsz, hogy nézzem, mennyi ikra ring, akár a kása. amott a tavon. És mennyi álmot rajtunk le mi is... Merengünk otthonról, hazáról s látjuk terveinket kikelve. Úsznak rajokban, mint fénytestü apró halak, melyeknek kotlósa a nap és ezer sugár a szárnya. Merengünk otthonról, hazáról s hol én, hol te említed már a gyermeket, aki még nincs. De már nyújtózik a tavasz és mindent ellen, s befed. Sári Gál Imre. A nyolcvanhét éves De Grolle grófnő haláloságyán feküdt és igy szólt gyóntatójához: — Tisztelendő atyám. szép voltam és fiatal...... a többit gondolhatja. ,,Ha egy asszony szeret: megbocsájt mindent még a bűneinket is; de ha nem szeret: semmit sem bocsájt meg, még az erényeinket sem.“ Balzac. 31
