Kárpát, 1959 (2. évfolyam, 1-12. szám)

1959-07-01 / 7-8. szám

Elfoszló utakon.

Cigarettám, te fehér botja fáradt szellememnek, vezetgetsz kusza, s elfoszló utjain az életnek:

a füstnek,

mely egy se egyenes, a földi utakhoz hasonlóan.

De mégis társ vagy és segédem, stafétabotom, fehérbotom.

S e nagy futásban sárga ujjakkal remegön nyúlok érted.

Sári Gál Imre.

44\\N\W4\4\44\444\V

Házasságközvetitőnél.

— Az apa hentes? Ez érdekel engem. Van egy fényképe?

— Sajnos a leány fényképe még nincs a birtokomban.

— Ó. a leány...... a

hentesüzlet képére gondoltam.

* н*

Zeneelmélet.

Az énektanártól megkérdi az egyik tanítványa, hogy mi az a „kantáta."

— Kantáta? — tűnődik a tanár. Például, ha ezt énekelem, hogy „Ugyan mondd meg Julcsa, hol a pince kulcsa?"

— Ez a kantáta?

— Nem, ez még nem egészen kantáta. De ha igy énekelem: „Ugyan mondd meg, mondd meg ugyan, hol a monddmeg, hol az ugyan, monddmeg hol a pince, ugyan kulcsa, ugyan Julcsa, pince kulcsa, kulcsa, kulcsa pince, pince monddmeg, hol a Julcsa.

kulcsa, Julcsa, kulcsa......"

— Látja kérem, ez már majdnem kantáta.

— Hát jó. Úgy hívnak. Nagyot nőjj.

Nehányan kacagva fölröffentek, mások a fejüket csóválták és káromkodtak. Bandilla összehúzta a szemét. Nézése vágott.

— Soha sem hallottad még a nevemet?

Az asszony fölegyenesedett a bölcső mellett.

— Hallottam, hogyne. Járt itt nálam nem régen két ember, akik fáradtan és éhesen kerültek elő az erdőkből és én enni adtam nekik. Azok közül az egyiket hívták igy. De az tisztességtudó ember volt s megköszönte, amit kapott.

Néma csöndben álltak a prepegyitok és hol a vezért nézték, hol az asszonyt. Várták, hogy mi lesz. Bandilla arca kemény volt, mint a kő.

— Tisztességről beszélsz, asszony? Hát majd megtanitlak, mi a tisztesség. Kimondtuk rád az Ítéletet és amit mi kimondunk, az ellen nincs beszéd. Gyere.

Az asszonyhoz lépett és megfogta a karját.

— Átmegyünk oda — és a belső szoba ajtaja felé intetr — ketten.

Az asszony sápadtan állt a bölcső mellett. Bandilla ujjai a húsába mélyültek. Fájt a szorítása.

— Gyere. Ne várd hogy a hajadnál fogva húzzalak be.

— Csak úgy, ha a gyereket is visszük — mondta halkan az asszony és a hangja reszketett — nem hagyom ezek között.

— Hát hozzad.

Az asszony megfogta a bölcsőt és cipelni kezdte. A prepegyitok körülállták és gúnyosan röhögtek. Piszkos szavak érték, ocsmányságok.

— Mit töröd magad érte! Csinálunk neked ma külömbet! Nyolc apja lesz, nem is egy!

Bandilla kinyitotta az ajtót. Hideg áradt ki az üres, sötét szobából. Az asszony becipelte a bölcsőt. Bandilla betette az ajtót. Sötétben maradtak.

— Gyújts lámpát.

— Nincs mivel.

— Nesze. Fogjad.

Szikrát csiholt a tüzszerszám. A kanóc lángot fogott.

— Most vetkőzz le.

Bandilla ott állt az ajtóban, szétvetett lábakkal és az asszonyt nézte. Az megvacogott a lámpa alatt.

— Nem értetted? Vetkőzz le!

— Hideg van itt — dideregte.

Az ember a kályhára nézett. Hidegen állt ott a szoba sarkában.

— Az igaz. Eredj, hozz tüzet.

Mikor kiment, a prepegyitok éppen a pokrócokon osztozkodtak. Egyikük a ládát túrta föl. Egész testét félelem didergette, ahogy átment közöttük. Az egyik kinyúlt utána és durva kézzel belekapott a mellébe.

— Hagyjon.

A prepegyit durván felröhögött.

— Az urak nem igy csinálják, mi? Már lelkem, meg kell szoknod!

Előkereste a lapátot, parazsat kapart rá és átvitte. Szinte megkönnyebbült, amikor az ajtót betehette maga mögött. Bandilla a bölcsőnél állt és a gyereket nézte.

Hamarosan lobogott a tűz. Az asszony becsukta a kályha ajtaját és fölegyenesedett. Bandilla még mindég a bölcső mellett állt.

— Alszik már — mondta és halkra fogta a hangját.

Az asszony közelebb ment. Valóban aludt a gyerek.

— Talán elmúlik róla a betegség.

Biztosan elmúlik. Kihez vitted?

30