Kárpát, 1959 (2. évfolyam, 1-12. szám)
1959-07-01 / 7-8. szám
Az ember falhoz támasztott puskája után kapott. — Ki van még kint? — kérdezte fenyegetően. — Testvéred. — Ki? — Az ördög. Nehányan röhögni kezdtek, a másik fojtottan szitkozódott és puskáját visszatámasztotta a falhoz. Az asszony ezalatt kiszedte a gyereket az ázott kendőből és az asztalra tette. Az asztalon nehány üveg volt és pohár, azokat félretolta. — Megittuk a szeretőd pálinkáját — mondta az asztalnál ülő szőkeszakállas. — Fulladjatok meg tőle. Nehányan felmordultak. Az egyik odalépett és rátette a kezét a vállára. — Adod még lejjebb is, babám, adod még lejjebb. Az asszony türelmetlenül rázta le válláról az ember kezé+. —- Eridj a nyavalyába. Nem látod, hogy dolgom van a gyerekkel ? — Mi? — röhögött durván a másik — bántja finnyás orrodat a paraszt-szag? A gyerekkel van dolgod, aszondod? Ezzel az úri fattyuval? Hadd lám hát, milyen gyereket csinálnak az urak! Nagy szőrös kezével kinyúlt a gyerek felé. Elkapta, fölemelte az asztalról. A gyerek visítani kezdett. Kigyult arccal ugrott neki az asszony az embernek. — Teszed le, disznó! Teszed le! — Mért? — röhögött a prepegyit — sze olyan gyerek ez is, mint a többi! Kakás ez, te! Hát az úri fajta is olyan színűt csinál, mint a paraszt? A többiek röhögtek. Valamelyik odakiáltott. — Ne bánd, csinálunk helyette másikat! Az asszony szemei zölden villogtak. Ujjai begörbültek, mint a hiuz karmai, ahogy rávetette magát a prepegyitre. Szempillantás alatt kiszedte kezeiből a gyereket. A gyerek visított, ahogy kifért a torkán. — Nem szégyelled magad?! Phi? Ha még egyszer a gyerekhez nyúl valamelyiktek, kikaparom a szemét! Te ökör, bivaly, nem látod, hogy beteg?! Ettől megcsöndesedtek az emberek is. — Beteg? — dünnyögte esetlen zavarában a feketeábrázatu ember — hát mért nem mondod. Azért várj csak, mert megkapod te is a magadét! — Beteg? — kérdezte az asztalnál ülő is — mi baja van? Az asszony a gyerekkel babrált, nem is nézett reájok. — Mi baja, mi baja. Jösztök, mint valami barmok s nekiestek a gyereknek. Látszik, hogy prepegyitok vagytok. Semmirevalók, pogányok! A kékszemü ember tekintete megkeményedett. — Nana. Azért ne szidd a prepegyitokat. — Dehogyis nem — felelte az asszony. — Nem félsz tőlünk? — Fél a nyomorúság. Állj félre már, te nagy barom! Nem látod, hogy útban vagy? Tiszta ruhát vett elő a ládából, előszedte a faggyút is és váltotta a kötést a gyermek mellén. A prepegyitok nézték. — Mi ellen jó az? — kérdezte a kékszemü. — Mi ellen — dohogott az asszony — az ördög ellen. Ti ellenetek. A kékszemü nevetni kezdett ott az asztal végén. — Nem félsz tőlünk, te? Az asszony végzett a gyerekkel, fölvette az asztalról és megindult vele a pad felé. Nappal hagyjáli . . . X. Károly francia királynak szokása volt a vasárnapi mise után a körülálló udvaroncokhoz egyegy barátságos szót intézni. Közöttük volt a nagyothalló Marquis de Baizecourt, aki krónikus erős bronchitisben szenvedett, és ezért a király általában mindig ezt kérdezte tőle: — Nos, Marquis, Hogy van a bronchitise? Egyszer azonban ezt kérdezte a király: — Nos, Marquis, hogy van a Madame la Marquise? Baizecourt, aki már el volt készülve a bronchitis iránti érdeklődésre, igy válaszolt? — Ó. Sire, nappal még csak elviselhető, de éjszaka borzalmasan kinoz engem. Ki a hibás? — Hallottad, hogy Durandék válnak? — Ki a hibás? — A férj. — Ezt gondolhattam volna. Mit csinált? — Egy este váratlanul hazaérkezett. Skeptikus gyerek. — A gólya egy kis öcsikét hozott neked. Akarod látni? — Az öcsikét nem, csak a gólyát. — volt a válasz. Igy kezdődött. Biró (válópernél a tanúhoz): — ön jelen volt a házaspár közötti civakodásnál? Tanú: Igen. Biró: Már akkor is ott volt, mikor a civakodás kezdődött? T anu: Termés zetesen, hiszen én voltam az esküvői tanú. 27
