Kárpát, 1959 (2. évfolyam, 1-12. szám)

1959-07-01 / 7-8. szám

Feltámadunk.

A nemzeti ellenállás napjaiban a Házban már hetek óta tombolt a vihar, a nemzet külsőleg egészen közönyösnek mutatkozott. A kuruc követek Hentaller Ráth, Kovácsy fáradhatatlanul járták a pestmegyei községeket, ontották a tüzes szavakat, lelkesítettek, támadtak, de semmi hatás nem volt, a nép nem mozdult.

A honatyák zavartan néztek össze. Nyugtalankodtak, kifogytak mér az eszközökből. Hentaller végre utolsó ütőkártyájával rukkolt elő.

— Válasszunk, polgártársaim; magyar hadsereget, nemzeti zászlót követel a mi pártunk; akasztótát, golyót emleget a kormány. Tiporjon el ha tud; kétségbe nem esünk! A harcot fel nem adjuk. Most mikor a faluba bejöttünk, a temető kapuján olvastuk az igét: Feltámadunk!

— Nos hát polgártársak azt mondom: Feltámadunk mi is!!!

— Hallja az ur, — csak ott a hiba, — szólal fel Rákos István gazda, akinek eddig egy arcizma sem rándult, magasra emelte a kezét s úgy mutatott a temető felé:

— Mondom, csak az a baj, jó uram, hogy azok ott künt hamarabb, mint mink!

Lift a Kúrián.

A Kúria épületében csak a század elején készítették a liftet. Midőn a Kúria épülete készült, Szilágyi Dezső volt az igazságügyminiszter. Erősen rábeszélték már akkor: épitessen liftet, hogy az idősebb kúriai bírák könnyebben juthassanak hivatalukba.

— No, még csak az kellene! — fakadt ki Szilágyi, — most se mennek nyugdíjba, hát még ha lift állana a rendelkezésükre.

És már ment. Az ember zavartan nézett utána a küszöbről. A kutya vakkantott a láncon. Fent a Kétág fölött, a gerincen, suhogtak a fenyők. Hószaga volt a szélnek.

Sietve ment, egyszer se nézett vissza. Mire a Sestina torkához ért, megindult a szél a patakon is. Északról jött, fölfele a Szalárdon. Karmos szél volt, gonosz sziszegésü. Megfütyöltette a sziklákat, a patak zúgását fölkapta és lapdázott vele.

Sietve kapaszkodott fölfele. Mire a bükköst elérte, már hó csapódott az arcába. Mintha éles kis acélszálak úsztak volna a levegőben, szinte vízszintesen vágta a szél a havat be az üverbe. Recsegtek a fák, csikorogtak. Madár, állat nem mozdult sehol.

Érezte, hogy sietni kell. Szinte szaladt már, fölfele a hegyen. Valahol mögötte nagyot roppant és ledőlt egy fa. Vissza se nézett reá. Zavaros viz szaladt a kövek között, néha bokáig gázolt benne. Nem volt ideje kerülgetni. Sietni kellett.

Hirtelen sötét lett. A felhők hasoncsuszva bukkfenceztek át a gerinceken. Kékesfeketék voltak, lomposak, nagyok. A plájról lehallatszott a fenyők jajgatása.

A szél valahonnan fölkapott egy madarat. Fekete madár volt, varjú vagy holló. Fölkapta magosra, megforgatta, leejtette, újra fölkapta, aztán bevágta a fák közé. Az asszony babonásan megborzongott a fekete madártól és szorosabban ölelte magához a gyereket.

Lihegett a futástól. Izzadtság lepte el. Szeme riadtan keresett csapást a recsegő fák között. De már sötét volt egészen. Kidőlt fatörzsek, leszakadt ágak között botorkált fölfele. Egyre sűrűbben sziszegett szeme közé a hó.

Mire a tisztásra fölért olyan sűrűn havazott már, hogy alig birta a szemét nyitva tartani. Bukdácsolva menekült a ház felé. Síkos volt a gyep, majdnem elesett. Végre ott volt mégis. A kutya nyöszörögve szökött elő a pajta mellől és lucskosan ugrálta körül. Szükölt, morgott, mintha mondani akart volna valamit. Az asszony nem is figyelt reá, fázott.

Már ott volt az eresz alatt. Jó meleg érzés ömlött végig rajta. Otthon. Tűz, tej, ágy, meleg. Otthon.

Keze kinyúlt a sötétben a seprű után, hogy elvegye az ajtó elől. De nem lelte meg. A seprű nem volt ott. Csak akkor vette észre, hogy világosság árad ki az ablakon.

Egy pillanatra megtorpant, mind a vad, amikor idegen csapát érez. Hallgatódzott. Beszéd moraja szűrődött ki az ajtón. Az ablakra nézett, de vastagon lepte a pára. A hó sziszegve verte a ház falát. Fent a plájon süvöltöttek a fenyők.

Elszántan nyomta be az ajtót. Párás condraszagu meleg omlott az arcába. A mécses lobogni kezdett. Csak annyit látott, hogy a szoba tele van emberrel. Gyorsan behúzta maga mögött az ajtót. Bent volt. Csak akkor nézett körül.

A ház tele volt emberrel, gőzölgő vizes szumánokkal, ázott bocskorokkal. Nyolc embert számlált meg hirtelen. Valamennyien őt nézték, gúnyos, vigyorgó arcokkal. Kettőt azonnal megismert közöttük. Egyik, aki közbül ült az asztalnál, ingujjban. Magos, kékszemü, szőkeszakállu ember. Másik a sebhelyes. A többit nem látta még soha.

— Na, hazajöttél, kis ringyó? — mordult föl elsőnek egy kis fekete mocskosképü ember — remélem örvendsz az előkelő vendégeknek? He?

Á többiek fölröhögtek. Csak az asztalnál ülő nem nevetett velük, hanem átható kék szemével mereven az arcába nézett. Az asszony egy pillanatra megtorpant, aztán fölvetette a fejét és előbbre lépett.

— Egyedül vagy? — kérdezte egy másik.

— Nem — válaszolta nyugodtan és a gyereket kibontotta a kendőből.

26