Kárpát, 1959 (2. évfolyam, 1-12. szám)
1959-07-01 / 7-8. szám
amikor évek után, hogy egy terembe jártunk, az utcán megszólított. “Már úgy értem”, — ez volt a kedvenc szavajárása — “holnap negyed öttől vivők Önnel” — egy másodpercig gondolkott — "hat percig”. Nagy kitüntetés volt ez, boldogság ömlött el rajtam, mert ez annyit jelentett, hogy már nem akármilyen vívónak tart. Ilyenkor mindig kifüggesztette egy szögre az arany óráját, s ha lejárt az idő, úgy biccentett, mint egy fejedelem. Mert mindenben, szóban, mozdulatban, fukar volt, mint a nagy urak. Vigyázzba merevedtem, de aztan sajnálattal kellett megmondanom, hogy nem tudok ebben az időpontban a vívóteremben lenni. “Kapitány ur” — mondtam feszesen — “sajnos nem mehetek, mert akkor dolgozom.” Megütödve nézett rám. “Ön dolgozik? Az rossz — lehet.” Precíz volt, ö nem dolgozott, tehát nem tudta, hogy az rossz, vagy jó, csak “lehet”. Akkor már csak ur volt a kapitány, öröklött háza jövedelméből élt. Egyszer Siófokról délben motorossal átrándult Fürdre, hogy estére visszatér. Nagy vihar kerekedett, Istenkisértés volt vízre szállni. Bement a Grand- Hotelbe, szobát nyittatott, és a portás eléje tette a bejelentő lapot. Áthúzta a rovatokat, és jellegzetes nagy betűivel csak ennyit irt: Mészáros Ervin. Úgy érezte, hogy ezt köteles mindenki tudni, hogy mit jelent ez a név a világban. A kapitány már távozott, a portás döbbenettel nézte a papirt és aztán utána sietett. Bocsánat — hebegte — legalább a foglalkozást? Mészáros Ervin szinte megrökönyödve mondta: “Hát ur.” — Ö volt az, aki úgy kért hosszú lépést, hogy felállt az asztaltól és egy nagyot lépett. A pincérek már tudták, hogy ez mit jelent. Bárhova ment vacsorázni, előre küldte nagv ezüst kulccsal zárható cigaretta dobozát, amit étkezés után eléje vittek és mindenhol saját dobozából, kedvenc cigarettáit szívta. Az amszterdami Olimpián, de előtte és utána is hosszú ideig szövetségi kapitány volt. Visszafele — az olimpiai Bajnokság után — Garay Jánossal egy hálófülkében utaztak. Este az étkezőben kicsit beszélgettek még a csapattal, aztán lefeküdtek. Garayé volt a felső ágy. Meleg volt, nem tudtak aludni, beszélgettek. Éjfél felé járt már az idő, amikor azt mondta a Kapitány — aki hires magázó volt — de ez egy külön történet — “Garay ur, már úgy értem, aludjunk.” Jó éjszakát kívántak, eloltották a villanyt, a kerekek egyhangúan kattogtak, sötét lett. Garay már félálomban volt, amikor érezte, hogy keltegetik. Felriadt. “Garay ur” szólalt meg a kapitány, “Ön alszik?” "Nem” — felelte Garay. “Hát akkor beszélgessünk”. Megint eltelt egy kis idő. "Hát most már aludjunk” — rendelkezett a kapitány. Garay mélyen elaludt, egyszerre arra döbbent, hogy erőteljesen rázzák az ágyát. — “Tessék Kapitány ur?" — “Garay ur” kérdezte szelíden, “csak azt akarom tudni, hogy Ön alszik?” — Igen válaszolta Garay, most már kicsit ingerülten. Csend lett. Percek múlva szólalt meg a kapitány siri hangon. “Garay ur, nem értem, ha alszik, akkor miért beszél?” Sok, apró, tündéri fel nem jegyzett esetkéje van, amelynek egy része Petschauer Attilához kapcsolódik. Attilát nagyon szerette, a vívás doktorának hívta. Hires esetei közül a “Halörség” az, amiről egy időben Budapesten sokat beszéltek. Amikor a kapitány korát kívánjuk esetein keresztül bemutatni, erre is kitérünk. Azután lassan minden megváltozott, átalakult körülötte. Meggyorsult minden, a vívás tempója, az élet, egyre kevesebben értették, majd jött a második világháború és a vivők szét-széledtek. Santelli hires terme is megszűnt. A nagy Maestro beteg lett, alig tudott járni, nem tanított. Kit is tanított volna? Mészáros Ervin keményen és merev arccal járkált az utcákon, ahol egy világ süllyedt el, egy keret, amiben csillogott. Az uj már nem érdekelte. Finoman, csendesen, értetlenül létezett még egy ideig. És álmodott egy világról, amelynek utána halt...... Azokról, akik csak a szájukkal nevetnek. Van egyfajta ember, aki csak szájával nevet. O- lyanok, mint a hüdöttek: mint akik süketek, vagy szaglásuk nem működik. Tréfálkozol jelenlétükben, az élet valamilyen torz. vagy mulatságos helyzetében elmondod véleményed s megdöbbenéssel kell észlelned, hogy nem érti, nem hallja egészen pontosan azt, ami a kis, alkalmi történetben fonákul mulatságos: nevet, с'.г csak a szájával nevet. Szive és értelme nem látta át a helyzet mélyén fonák nevetségességét. Udvariasan nevet, fogait vicsorítja, — de szive soha nem nevet. Ezek a komor vigyorgok tudnak félelmesek lenni. Ne tréfálj velük! Mikor az életre mutatsz, válasszuk annyi: — hogy kimutatják agyarukat! Márai Sándor. 23
