Kárpát, 1959 (2. évfolyam, 1-12. szám)
1959-07-01 / 7-8. szám
Zöld Ferenc dr.: A KAPITÁNY LEGENDÁJA A kapitány Mészáros Ervinnek hívták és már életében legenda volt. A magyar vivósport világhírnevének elöfutárja, részese, kiemelkedő alakja, akihez most oda kell álmodni az aranysujtásos uhlános tiszti dolmányt, a gumikerekű fiákért, a Stefániául kocsikorzót, zenét a Kellegerszkynél, a hajnalig tartó kártya csatákat, csikorgóan hideg hajnalokat, Lehár muzsikával és lassú keringökkel. Az első világháború előtti attitűdöt, régi udvarházak bolthajtásait, óbudai és vízivárosi harangszót és szeptemberi napsütést a Krisztinában. És még meg volt a régi Tabán is, a hegybe kanyargó utcákkal, és álltak a korcsmák falevéllei tarkított lugasai. Mézeskalácsosok és gyertyaöntők éltek, ráérő emberek, akik nem rohantak száz mérföldes sebességgel és teli voltak illúziókkal. Az emlék lidérce villan és sárga őszi fák alatt utazunk elsuhant tájakon vissza, amikor felidézzük különös és furcsa alakját, aki arra született, hogy tiszteljék. Volt valami benne, ami nem hasonlított a valósághoz, s ezért területen kívülinek tekintették. Mert létezett valamikor egy világ, amely élvezte és értékelte ezt. Ma már a mesék végtelenségét képzeljük, a bűvöletet egy elködlött várost, őrjáratok lámpásait a Bástya sétányon, régi operettet a Horváth-kertben, őrségváltást a Várban, és francia cognac illatát a Ruszwurmnál. Volt egy másik Budapest és egy másik Magyarország. A tudósok, művészek polgárok, parasztok világa, akik tehetséggel, szorgalommal, verejtékkel és gondokkal küzködtek és építettek, s az emlékezés arany porával nem kívánunk ködösíteni, vagy hamis képet festeni. Nem a lélek és forma fejlődésének vizsgálatát, nem a század forduló, és a század elejei élet történetét írjuk, — adatokat és nyersanyagot jegyzünk fel ahoz, hogy segítsünk annak, aki majd megírja a magyar vivósport történetét. Felvillanó részleteket csupán azért, hogy ne kallódjanak el. Mészáros Ervin világát, a vivők, katonák és felső ezrek birodalmából, mert közünk van hozzá az emlékek jogán, — ezért is idézzük. MAC-ista volt, lovastiszt, nagyszerű vivő és gavallér. Az eredmények hideg statisztikájában feljegyezték róla, hogy négyszeres törbajnok, sok nagy nemzetközi versenyek hőse, olimpiai kardbajnok csapat tagja és olimpiai kard-döntö harmadik helyezettje. Több mint negyedszázadig volt az élen és megírták már róla azt is, hogy abszolút kétkezes volt. Balkézzel volt törbajnok, és jobb kézzel kardozott. Vivőegyéniségét, stílusát, eredményét, kiemelkedő nagyságát igyekezünk majd egy más alkalommal vázolni. Olyan volt, aki azóta nem ismétlődött meg, a fejlődés túlhaladt rajta, de jelentős határkő, ami a magyar sport profiljából éles fénnyel világit. Egykedvű, egyforma hangulatú, hangját soha nem halkitotta, nem emelte fel, mindenkihez egyformán szólott. — Én már akkor ismertem meg, — jóval az első világháború után, Santelli vívótermében, ahol szinte éltünk, amikor már civilben járt Csaknem mindig szmokingba öltözött, villogó fehér plasztrónja világított. Ezt a ruhadarabot nagyon szerette. Volt sárga színű szmokingja otthoni használatra, s halványkék, amit reggelenként vett fel, és abban jött a vívóterembe. Naponta kétszer is vívott, reggel mielőtt aludni ment, és este, amiután valami divatos helyen vacsorázott, azután a Nemzeti Casinoba hajtatott és a lefüggönyözött ablakok mögött megkezdődött számára a kártya, a beszélgetés és a társasági élet. Mi, az akkori fiatalok, nagy tisztelettel néztük és figyeltük azt is, hogy soha sem volt levéltárcája, egy névjegy borítékban tartotta a papírpénzét, igazolványát, nadrág zsebében volt az aprópénz, arany cigaretta tárcája és órája. Nagy kitüntetés volt, ha valakit asszózni hivott. A fiatalok versenyére nem járt, és a nagy nemzetközi találkozókon is — ha nem vívott — csak rövid időre “megjelent”. Minden vívónak tudta az értekét, a leghosszabb idő, amivel valakit kitüntetett, az tiz perc asszózás volt. Éhez azonban olimpiai bajnoknak kellett lenni! Soha sem felejtem el. 22 tosságok komoly szerénysége, a városképeknek barátságos megjelenése a szakemberek véleménye szerint mind olyan tulajdonság, amely a tipikusan magyar városnak a jellegzetessége. Ennek a magyaros jellegnek kifejlesztésével valóban elérhető volna a ‘szép Pápa’, vagyis az a város, amelyről Barthalos igy irt: ‘‘Ha valamely idegen Pápa városába jön, talál itt müveit, tanult társadalmat, igaz magyar vendégszerető sziveket, munkát kedvelő embereket, lelki tiszta szórakozást és művelődést szolgáltató kultúrát......” Irodalom: (1) Gerő László: Pápa. Budapest, 1959. (2) Horváth Elek-Tóth Endre: Pápa megyei város. Pápa, 1936. (3) Dr. Heckenast Dezső: Dunántúl Athénje. Sao Paolo, 1958. (Délamerikai Magyar Hírlap).
