Kárpát, 1959 (2. évfolyam, 1-12. szám)

1959-01-01 / 1. szám

sem az étlapok helyseirásátvizsgálgatták.

Egyébként a legszebb étlapokból, az ország különböző helyein történt keltezéssel csinos gyűjteménye volt Jenő urnák. E nevezetes étlapokat nemcsak gonddal őrizte, hanem mint értékes dokumentumokat, okmányokat, vagy bullákat, he is kereteztette és legénylakásának falán kiakasztotta. Némelyikre úgy nézett, mint babonás pravoszlávok ősi ikonokra, másokra oly büszkeséggel, mint nagy vadászok hősi módon szerzett trófeákra. Talán feljegyzésre méltó az is, hogy Jenő ur, egy bizonyos “Fehér Szarvasihoz címzett, egyébként válogatott fogadót azért hagyott ott, mert a tulajdonos egy napon írógépet vásárolt, és azon kellett volna Írnia az étlapot. A civilizációnak és az elgépiesedésnek betolakodását a vendéglátó ipar ősi hagyományai közé, ugyan tudomásul vette, de a következő napon mégis, minden indokolás nélkül felmondott.

Jenő ur alaposan szemügyre vette az asztalt, a törzsasztalt, majd kilépett a kertbe vezető ajtón. A szaletli alatt árnyékok nyújtózkodtak álmosan, s ugyanakkor beszüremkedtek kóbor, késődélutáni fények is. Egyideig elrévedt, s aki nem benfentes, bizonyára azt hitte volna, hogy elgondolkodott valamin. Holott csupán azt mérlegelte, hogy a koratavaszi napon alkalmasabb lenne-e a törzsasztal tagjainak a szaletliben teríteni, mint az étteremben? Nyilván az utóbbinak helyességéről győződött meg, mert megnyugodva lépdelt le a három lépcsőfokon. A szaletliben egyelőre senki se volt. így hát az újságok felé nyúlt, s felvette az egyiket.

Fölényes magabiztossággal fordította túl az első oldalakat, melyeken a fővárosi lapok a világ s a belpolitika eseményeit tárgyalják. Jól tudta, hogy e változó dolgokkal nem érdemes foglalkozni. Annál lelkiismeretesebben és tüzetesebben böngészte végig az anyakönyvi rovatot, hisz a világ folyása szempontjából ez a lényeges: kik születtek, kik haltak meg, kik alapítottak családot? Majd az apróhirdetések felé fordult az érdeklődése. Az újság korrektora se vizsgálhatta volna e hasábokat lelkiismeretesebben. Hisz a világ alakulásáról csak az nyerhet tiszta képet, aki tudja, mi van eladó s mit keresnek a vevők? Később a házassági hirdetéseket tanulmányozta nagy gonddal, bár soha nem jutott eszébe, hogy hosszabb levelet (fényképpel) küldjön egy bizonyos éltesebb, szép vagyonnal rendelkező úri lánynak (boldog jövő jeligére) ismerkedés céljából (házasság lehetséges) vagy puszta kíváncsiságból is.

Csak ezután lapozott a színházi és irodalmi rovatra — mint aki a legizletesebb falatot utoljára hagyja — mert ezúttal a személyes ismerősökről akart valamit olvasni. Kevesen vannak csak, akik jobban ismerték e korszak nevezetes színészeit, színésznőit, (Íróit, költőit, hirlapiróit, mint Jenő ur, kinek e

kapcsolatai még irodalmi főpincérkedésének korába nyúlnak vissza. Némely jótollu Írónak tárca cikkét csak e személyes ismeretségre való hivatkozással tartotta kötelességének végigolvasni, annál is inkább, mert e jótollu Írók közül többnek becses aláírását őrizte gyűjteményében zálog gyanánt, bizonyos öszszegek, gyorssegélyek, tartozások, kölcsönök fejében.

Jenő ur most már eléggé megállapodott embernek számított: másfél évtizede volt a “Méhes” főpincére. E nagy ranghoz hozzá kell tenni azt is, hogy a vendéglő — amelynek tulajdonosa özvegy Léhner Antalné, született Knézics Kornélia volt — személyzete mindössze Jenő űrből, egy Ödön nevű szeplős inasból s egy Kati nevű sváb mosogatólányból állott. A főzés gondjait maga az özvegy vállalta s e hivatást, a vendégek legnagyobb megelégedésére, pompásan be is töltötte.

Jenő ur, átnézvén a lapokat hümmögött egy kicsit, ily módon adva kifejezést véleményének, mely általában nem volt a legkedvezőbb a világ folyásával kapcsolatosan. Tisztában volt azzal is, hogy a “Méhes” afféle asilum, utolsó menedékhely számára. A remeték vonulhatnak el igy a világ elől, ha megfelelő helyet találnak. S Jenő ur, a múló évek során, egyre nyomasztóbb aggodalommal vette tudomásul, hogy a világ nem úgy alakul s nem úgy formálódik, miként azt szerette volna. (Nemcsak Jenő uron múlott a dolog s valószínű, hogy mások is észrevették ezt, csak éppen nem tudtak oly bölcsen és célszerűen kitérni a dolgok elől, mint Jenő ur.) Igen, a Méhes a maga faburkolatos falaival, cifra csilláraival, dús motívumokkal agyonfestett falaival, a kerthelyiség öreg hársfáival és a szaletli okosan és csinnal megépített architektúrájával még emlékeztette Jenő urat arra a ferencjózsefi korra, amelyben a világ valahogy emberségesebb volt, kedélyesebb, gondtalanabb és bölcsebb. Persze, nem ringatta magát hamis illúziókba, tudta, a föld forog, változik, de remélte, hogy e falak között még túléli a — kort is.

A lapok átnézése után egyébként elővetté bugyellárisát, — vaskos, fekete bőr jószág volt, mint a papok bőrbe kötött breviáriuma — melyben a papirosbankók sorakoztak pontos beosztással, katonás rendben az egyes reteszekben. Megnézegette s át is számolta a bankókat, de nem azzal a rideg üzletieskedéssel, mint a bankárok, az uzsorások vagy a pénztárosok, hanem műgonddal, mert elsősorban a bankók szinét, képeit és cifrázatait kedvelte s hosszan el tudott gyönyörködni a papirbankókon lévő tájképeken, királyokon, vagy rejtelmes küldetésü nőszemélyek arcvonásain, kik köré bizonyos meséket is költhetett volna, ha történetesen nem főpincérnek, hanem költőnek születik.

— Hm... hm ... — mormogta félhangosan, maga elé meredve. Majd cigarettára gyújtott, s orrán eresztette ki a füstöt. Elégedetten állapította meg, hogy tavasz van is-.

35