Kárpát, 1959 (2. évfolyam, 1-12. szám)
1959-01-01 / 1. szám
mét, sőt koranyár, hogy a hársfák megint kivirágoztak, a bab, amelyet a kuglizó szegélyébe ültetett, megfogta s nyárra felfut a drótkerítésre, a szaletli eresze alatt lévő fecskefészekbe visszatértek a lakók. Van öröm hát mégis a világban, a nagy dolgok örökké megújulnak. Sziget volt a Méhes, melyet körülfolytak a történések és az idő. Délelőtt olyan zsongitó csend volt itt, hogy a legkisebb diszharmonikus zajra elpattanhatott volna az ég végtelen üvegburája. Ilyenkor kinn ült Jenő ur a kertben, s nézett a végtelenbe, mert nem valószínű, hogy a völgy egyébként festői és fantáziát foglalkoztató dolomit szikláit tanulmányozta volna. Délben csak néhány ebédelő vendég akadt, s igy délután Jenő ur is elbóbiskolhatott, asztalra támasztott két kezére hajtva fejét. Egyenletes és egészséges szuszogással aludt, mint akinek tiszta a lelkiismerete és jó az emésztése, s álmában sem zavarják holmi nyugtalanító látomások. Kisded sem szundíthat békésebben a bölcsőben. Délután öt óra tájban jöttek az első fogyasztók, alsóvárosi iparosok és legények, akik a külső helyiségben telepedtek le. Fröcscsöt ittak, s csendesen öntötték a kortyok közé életük sötét, szürke gondjait, vagy megvidámitó mosolygásait. Este jöttek a törzsasztal vendégei. S mások is: szeszélyesen erre tévelygők, vagy a világ szeme elől elvonulni kívánó szerelmesek, kik a kertben, a lugasiban órákig vizsgálgathatták egymás szemét. Vasárnaponként kirándulók és turisták vetődtek be, kik, nem tudni miért, szöges bottal, hátizsákkal, kulaccsal csak addig jöttek a városból, aztán itt kártyáztak, hangoskodtak, ittak, nevettek napestig. Ezeket Jenő ur megvetette, vagy éppen — sajnálta, csakúgy, mint azokat a ficsurakat, akik csak táncolni jártaik ide szombat s vasárnap este, és félliter házmestert fogyasztottak mindössze — hárman. Általában Jenő ur éles szemmel és nagy felkészültségű kritikai érzékkel ketté osztotta az emberiséget: vendégekre és — fogyasztókra. Az első kategóriába meglehetősen kis töredék jutott, hisz igazi vendég, ki az ország minden vendéglőjében, éttermében szinte családtagnak, beavatottnak számit — oly kevés. S mégis, ezeknek a keveseknek kedvéért virágoztak honi földön — igaz egyre gyérebben! — a Méhesek, a Fehér Szarvasok, a Koronák s a többi vendéglátóipari helyek, melyekben hivatásuk és küldetésük tudatában őrködtek még, egy süllyedő világ pompei őrszemeiként a Jenő urak s más hasonló urak. Jenő ur hümmögött hát, mikor tudatában váratlanul felmerültek bizonyos képek és emlékek. Talán izeket is érzett ilyenkor, szavakat is hallott: beszélgetéseket s nótákat, kacagást s muzsikát. Ezúttal a konyha felől jó illatok szálltak a szaletli felé. Hallani lehetett, amint Kati, a sváblány a vágódeszkán apróra metéli a hagymát. Relytélyes neszek szűrődtek ki: edények, fazekak, serpenyők, merőkanalak pengése-zengése, a zsírnak sistergése, bizonyos fazekakban főlő ételek komoly, megfontolt rotyogása. S a konyha alacsony, keskeny ablakán időnkint látni lehetett Katinak pettyes kendővel bekötött fejét, vagy a gőzöktől s a serény munkától kipirult ábrázatát. Jenő ur oly megelégedettséggel és élvezettel szemlélte e látványt, s oly megnyugtató ütemben szippantotta be az illatokat, mint aki meggyőződött afelől, hogy a dolgok rendesen haladnak a maguk utján. S ebben nem kis része van neki is, aki minden reggel özvegy Lehner Antalnéval tüzetesen és megfontoltan átbeszéli az aznapi étrendet. Milyen komoly, szinte diplomáciai síkon mozgó tárgyalások voltak erek! Hisz özvegy Lehner Antalné is alapos ismerője volt a honi gasztronómiának, sőt a külországi ételek terén is volt bizonyos jártassága. Viszont Jenő urnák szélesebb volt a látóköre, s nem utolsó sorban fondorlatossága, nem is szólva arról, hogy végtelen vándorlásai során hatalmas repertoárra tett szert. Bizonyos újításokat — melyek észszerüek voltak és sohasem forradalmiak! — be is vezetett a Méhes-ben. Persze, csak olyan újításokat, melyeknek értékéről már más helyütt alkalma volt meggyőződni korábban. Az özvegy néha erőtlen ellenvetéseket tett, s szerényebb javaslatokkal is előállt, de a döntő szót minden esetben Jenő ur mondta ki, aki ily módon joggal érezhette magát a dolgok értelmi szerzőjének. Az árnyékok közben lassan, észrevétlen nyújtózkodtak, a fények halványultak, pislákoltak, mint az álmos gyerek, Ödön, a szeplős inas a megszokott időben meggyujtotta a kijelölt lámpákat. Aztán nyílott az ajtó: az étterem ajtaja, mely egy kis elektromos csengővel volt összeköttetésbe. Bár e csengőre semmi szükség nem volt. Jenő ur, valami belső ösztönnel, sugalattal már azt is megérezte, ha valaki az ajtó felé közeledett. Most is: felállt, határozott s mégis könynyed, ruganyos léptekkel ment fel a lépcsőkön, néhány pillanattal a csengő jelzése előtt elfoglalta helyét az ajtóval szemben lévő oldalon, s kissé meghajtva magát üdvözölte az első jövevényt, a törzsasztal első vendégét. II. FEJEZET melyben megismerkedünk a törzsasztal tagjaival s melynek végén megjelenik a színen Marzcali Hanna színművésznő Az iskolaév már a vége felé közeledett ezidőtájt, s a gimnázium maturandus diákjai zöld pántlikával ékesítették fel a kabátjuk hajtókáját, jelezvén ezzel, hogy “érnek” az 36
