Kárpát, 1959 (2. évfolyam, 1-12. szám)

1959-07-01 / 7-8. szám

reám, boldog Robinzónra, aki a nemenjtovább utcavirágos szigetén (két szoba, középen konyha) fütyürészve kopácsoltam fehér csónakot az ismeretlen fekete vizekre.

Kipp-kopp, kipp-kopp, bölcsöt is kopácsoltam aztán és az első pólyában Máriácskának mutattam be először Pankát, mint ahogy Ö mutatta be fehér gerlice áldozatát az Urnák a jeruzsálemi templomban, az én kisdeák-koromban. (Most bemutatja-e még, nem tudom, mert divatja van az iskolás bibliának is és a tízparancsolat se egészen az már, mint aminek én tanultam.)

És valahányszor este az ólomszérükröl hazaszabadulva, a karomra kaptam a gyereket, mindig odaálltam vele a Máriácska elé, nem úgy nézvén már reá, mint jázminszagu tavaszi éjeken, inkább bizodalmas szeretettel, mint házitüzhelye penáteseire a római. És meghitten nézett reánk vissza ö is és márványszája nevetésre lágyult, mikor a gyermek szirom-kacsói elkapkodták előle a bordó-rozsákat, amikkel eltakartam lábai alatt a kígyót.

És aztán jött az áll a baba-áll, korszak s iött az első lépés, a happá-pá-apa-korszak és jött a siirii bugyi-váltások és sarokbatérdeltetések fejezete, amiről már ma csak л legszűkebb családi-körünkben merünk emlékezni. Akkor volt az, hogy szép fekete haiája volt apunak és sakalo-nak hivtuk a szoba sarkát és bli, volt a neve a vizecskének és té a tejecskének. És akkor volt az hogy mikor apu egyszer váratlanul benyitott a szobába, Panka ült a szöje-en és két bömbölyü térde közé szorítván, igen szigorú szavakkal piccs-paccsolta a Mánácskát:

— Piccs-paccs, — Májjácska, majs a sakaloba, nem ségyeled magad, hogy nem tuds a bugyikára vigyázsni?!

Megriadtam egy kicsit, de láttam, hogy az Istenanya mosolyog.

És Máriácskának nagyon sokáig nem volt aztán nyugta, táncolni is meg kellett neki tanulni és rántást kavarni is és — ó, Istenem, kis porcelánbabákat szoptatni is. I ehet, hogy ez nagy bűn volt, de anyu minden este leimádkozta gyöngyház olvasóján és apu az újságba is kiirta és vannak bűnök. melyeket tapsikolva néznek még a legmordabb arkangyalok is. És én tudom, hogy Máriácska életének ezek voltak a legboldoaabb esztendei és azután is mindig ezekről álmodott a sakaloban.

Mert egyszer aztán végkép odakerült. Lecsorbultak összekulcsolt kezei, az orrocskám is letörött és a kígyó is elszabadult a lábai alól. (Ezt csak én tudom, aki sok álmatlan éjszakán hallottam csúszkálni a gonosz kisértöt fejem alatt és a lábaim fölött). Csonka volt már egészen az Istenanya szobra, — de Istenem mennyi csonka szobrot őrizgetünk itt belül a szivünk sarkaiban, megszokásból, félelemből, — tudom is én miből.

És jöttek a nagy uj babák, a könyvek, a kanyarók, a difteritiszek, hajak megtehéredése és szivek elfeketedése, örömök ritka pillangói és gondok sürü denevérei, háborúk tüzei és forradalmak pernyéi. Máriácska, állván porosán és elfeledetten a sakaloban, hallója és látója volt mindennek, de kimaradván már életünk közösségéből, közönséges szobor némaságával fogta össze kicsorbult ajkait.

Ma éjszaka azonban megszólalt. A földi asszony, az enyém, jeges pólyái között gyötrődvén — párnái parazsán ahogy az orvosságért nyúltam, az ijedt ember kapkodásával leütöttem az égi-asszonyt a polcról. Mintha sikoltott volna, amikor az éjjeliszekrény kövéhez ütödött és darabokra tört, — mert ime, — húsz év múltán kiderült, hogy a Máriácska nem is márvány volt, hanem gipsz. Ahogy nézegettem a cserepeit úgy éreztem, mintha, embert öltem volna és befelé folyó könnyekkel barkácsolom neki a fejfát.

moaBoeosopaascoeoosoaegc«

KÉSŐ VÁGY

Túl ifjúságomon,

Túl égő vágyimon,

Melyeknek mostohán Keserv nyílt nyomdokán;

Túl a reményeken,

Helyekre hidegen Éjszinü szemfedőt Csalódás ujja szőtt;

Túl a szív életén Nyugodtan éldelém Mit sors s az ész adott,

Az őszi szép napot.

De hogy megláttalak,

Szép napvilágomat,

Kívántam újólag Már eltűnt koromat;

Kívántam mind, amit Ábrándos álma hitt:

Az édes bánatot,

Mely annyi kéjt adott,

A kinba fűlt gyönyört,

Mely annyiszor gyötört.

Hiába, hasztalan!

Ifjúság és remény örökre veszve van Az évek tengerén:

Remélni oly nehéz A kornak alkonyán,

S szeretni tilt az ész Letűnt remény után.

Vörösmarty Mihály

15