Kárpát, 1959 (2. évfolyam, 1-12. szám)
1959-07-01 / 7-8. szám
Silus meggyujtotta a kis lámpát. A Prilia arcába világított. Az úgy feküdt ott, amint hagyta. Csak az álla esett le. Kiégett, fekete szeme fénytelenül tekintett a forró éjszakába. Borostyánsárga haja nedves volt a halálverejtéktől. Perilla megsemmisült. Olyan élettelen volt, mint a csempe, az agyagkorsó az ágya mellett a földön. Silus a lámpát az asztalra helyezte. Elgondolkozott. Tíz éve éltek együtt. Tizenhárom esztendős korában lett a felesége. Mindig engedelmes asszony volt, mindig kedves, hűséges, mindig dolgos asszony volt. Gyermeket nem szült, de szerette öt. Most ö is elhagyta. Szilaj fájdalom facsarta el a szivét. Sajnálta magát is, de az asszonyt is. Tudta hogy a lelke az alvilágban tovább él majd, de azt is tudta, hogy ez a tengö-lengö élet äz elysiumi mezőkön vajmi homályos, színtelen és komor s annál még egy elcsigázott rabszolganő élete is többet ér. Tenyerével eltakarta az arcát. Majd két kezét az égnek emelte, kelet felé fordult és jobbra nézett. Imádkozott. — Perilla. — mondta hangosan, a szertartás szerint — Perilla — és szájával egészen közel hajolt a szájához, hogy fölfogja régen elszállott, haló leheletét — ave Perilla — ave. A halott ujjáról lehúzta a vasgyürüt. Vizet öntött az agyagkorsóbol egy tálba azzal megmosdatta. Akkor kotorászni kezdett zsebében. Valami rézpénzt keresett, hogy a halott nyelve alá tegye s megfizesse az alvilági révésznek a fuvardíjat, aki majd átszállítja a Styxen. De nem volt egy as-a sem. Bambán fásultan az utcára ment. Ott ténfergett sokáig, hogy valakitől kölcsön kérjen egy kis pénzt, mert olajat is akart venni, illatszereket, hogy megkenje. Ismerőse azonban nem akadt. Részegek gajdoltak dévaj nótákat, magasra emelve a boros tömlőt. Barátjai nem voltak. Nem tudott kihez fordulni. Később jutott eszébe Manillius az öreg varga. Az sem igen szerette öt, de még ösmerte édesapját. Ez nem messze lakott tőle. Futni kezdett, hogy ménéi előbb odaérjen és visszatérhessen halottjához. Csillagtalan éjszaka volt, fülledt és felleges. Amint egy közbe ért, egy pálmafa mögül kutyaugatást hallott. Egy kis fekete kutya ugatott, vicsorította szikrázó fogait. — Menj innen — szól rá. mint egy emberre. De a kutya nem tágított. Amikor Silus egy utcasaroknál, már közel a varga házához, befordult, a kutya némán és gyorsan, mint a szél, utolérte. Hátulról ráugrott, beleharapott lábikrájába. Silus megállóit. Lábikrájához kapott. É- rezte, hogy nedves. Vérzett. Eddig még sohasem harapta meg kutya. Leült egy köre, hogy szemügyre vegye sebét. Az olyan volt, mint a villám: cik-cakos és égő. Semmiféle korbácsütés, nyiltseb nem fáj annyira, mintha eleven mar meg elevent. Vére lassan, gömbölyű, sötét csöppekben hulldogált a porba. — Jaj, — sóhajtott — megvertek engem az istenek és megvertek az emberek is. Elhagyott mindenki. Egész életemben gúnyoltak, semmibe vettek, leköptek. De miért támadt reám ez az oktalan állat? miért harapott meg engem és éppen ma éjszaka? Ezt nem értem. Rázta megalázott fejét, nyomogatta sebét, mely egyre jobban lüktetett. Mindezt már nem birta el. Keservesen sirni kezdett. Móra Ferenc: MÁRIÁCSKA A SAKALOBAN. A Máriácska, mielőtt a sakaloba került volna, szép csipkés teritön állt az éjjeli szekrényen. Úgy érezhette magát, mint az oltáron, mert gyertyával is udvaroltunk neki, kettővel, kis törpe tartókban és sokszor égtek a sápadt kis gyertyák piros hajnalokig a Szűz szobra előtt. Mert íróasztalom nem volt még akkoriban, a módját pedig a közmondás szerint mindennek meg kell adni, hát ott írogattam a szekrényke jo hideg kövén, kis zsámolyon kuporogva a két asszony között. A földi asszony, az enyém, szundikáló cica módjára pihegett, rózsásan virágozván a fehér ágyban s aranyzuhatagos fejét ha megcirokáltam, szememet mindig félve és szégyenlősen sütöttem le az égi asszonynak kígyót taposó márványlábaihoz. Mert idegen volt még akkor tőlem a gonosz humor, amelynek a kígyó láttára az jut eszébe hogy ha a jó Isten nem az almát veti tilalom alá a paradicsomban, hanem a kígyót, akkor Adám, amennyire Évát ismerjük, — a kígyót is megeszi! Liliomok nyíltak és Mária énekek muzsikáltak akkor a huszonháromesztendös szivemben, mint Szent Eleknek a legenda auréaban és tudom, hogy a tengeren evezők csillaga senkire sem mosolygott még oly szépen e világon, mint akkor én 14
