Kárpát, 1959 (2. évfolyam, 1-12. szám)

1959-07-01 / 7-8. szám

Kosztolányi Dezső:

SILUS.

Amikor a felesége betegeskedni kezdett, áldozatot mutatott be a mindenre emlékező Minervának, aki a nyavalyások hideglelését, főfájását, nyilallását is számontartja.

Akkor az asszony valamivel jobban lett. Nem köhögött annyira, járni is tudott egy kicsit. De utána ágynak esett. Perilla már egy éve feküdt.

Silus rabszolga volt: kistermetű, szűkhomloku, köpcös. Követ faragott a Janicuiumon. Börsipkát viselt, télen-nyáron, egyetlen zöld, pecsétes tunikát, öv nélkül.

A Circus Flaminius körül lakott egy óriási bérház negyedik emeletén, ahol örökös a szutyok és gyerekzsivaj.

Csupa rabszolga élt itt, kocsisok, biborfestök, takácsok, ágrólszakadt kis kézművesek, akik azzal növelték sovány keresetüket, hogy néha madarakat lőttek és eladogatták.

Az ö szobájának ajtaja olyan alacsony volt, hogy amikor ki és bement, még neki is le kellett görnyednie, úgy kellett bebújnia, mint holmi odúba.

Ezen a rekkenö, nyári reggelen fölébredt. Először is az asszony ágyára pillantott.

Perilla sárgán, mozdulatlanul nyúlt el, félig nyitott szemmel.

— Varjam, — becézgette Perillát, amint szokta, — kis varjam.

Az asszony kinyitotta szemét. Ezzel jelezte, hogy érti a szavát. Oly gyönge volt már, hogy csak igy felelt.

Silus a csempe agyagkorsót megtöltötte friss vízzel, hogy mig ö távol van, a beteg olthassa lázas szomjúságát. Odatette melléje az ágyhoz, a földre.

Arcáról elhessegette a legyeket, kezével megsimogatta, mégegyszer rátekintett.

Elindult munkába.

De annyira sietett, hogy mikor kilépett az ajtón, belevágta a fejét a szemöldökfába. feje zengett, mint a márvány, melyre pöröllyel csapnak. Fölszisszent fájdalmában.

Künn a kánikula sötétbarna melege párolgóit, ragadós-bűzös, mint az enyv. Róma már fölébredt. A műhelyekből kopácsolás hallatszott, társzekerek zörögtek, gyümölcsárusok ordítottak. Egy szenátor gyaloghintója úszott a levegőben: lila tógáját vállára csapva hevert s nézegette hosszú, gyűrűs ujjait. Magas patríciusok haladtak, délceg lovagok, lassan és büszkén.

Silus a hőségtől bódultán loholt. Közben tapogatta sajgó homlokát, mihelyst ideért, levetette tunikáját, bőrsip-A Janiculumon a proconsul kastélyát építették négerek, etruszkok, bythiniaiak. Ő káját, hegyes papirsüveget nyomott a fejebubjára a tűző nap ellen s meztelenül, kezében kalapáccsal-vésövel, munkahelyére állt, a szökökuthoz, melyen már hónapok óta dolgozott.

Szerette ezt a müvét. Valahányszor megpillantotta, mindennap újra gyönyörködött benne. De csak immel-ámmal kalapált-vésett, abba hagyta. Vakította a márvány fehér csillogása. Meleg is volt nagyon. A mocsárláz pállott gőzei émelyítették.

Lábait belelógatta a szökőkút medrébeleült a kávájára, eltűnődött.

— Mit lógatod a kobakod? — harsant föl mögötte egy kemény hang. — Lustálkodsz? — No majd fölpezsditelek.

Szijostor csattant. Az ostorcsapás alighogy megcsiklandozta a lapockáját. Csuk épp viszketett a helye.

Hátrafordult.

A felügyelő állt előtte, sötét ércszakállával.

Eléje rogyott kegyelemért esdekelve.

A felügyelő nem volt rossz ember, csak szigorú. — Elnevette magát.

— Mi az a homlokodon, hékás? — kérdezte tőle. — Púp nö rajta? Kivel verekedtél, te pisze?

A felügyelő tovább ment.

A rabszolgák röhögtek. Silus felé hunyorogtak a napfényben. Látták, hogy a homlokán egy galambtojásnyi duzzanat van.

Silus lehajtotta a fejét. Föképen azt szégyelte, hogy pisze. A kisorru embereket hígvelejűnek, szellemtelennek tartották.

Társai, egész délelőtt bosszantották Silust, tóditgatva a felügyelő tréfáját. Általában nem kedvelték öt. Ök csak terheket vittek, kifejtették a bányából a azokat a márványtömböket, melyeket Silus remekbe faragott. Tudták, hogy külömb náluk. Ezért gyűlölték.

Most a tömeg, homályos gyáva ösztönével kiszimatolták, hogy belül bizonyára valami nagy bánata lehet, hogy titokban szenved s összefogtak ellene.

Munkaszünet alatt köréje telepedtek a szökőkút kávájára. Silus -bent a szökökutban babrált köveivel. Ök ettek, lencsét, hagymát, répákat, olcsó halakat. Egy néger a fejére köpködte a hal szálkáit. Erre a többiek vérszemet kaptak és gránátalmamagokkal. dinnyehéjakkal vették célba. Hahota diadalorditás harsant föl, amikor végre eltalálták a homlokát.

Napszállta után letette a papirsüvegét, felöltötte tunikáját börsipkáját. Hazaballagott a Janiculumról a Circus Flaminius felé.

Kétszáz rozoga falépcsön kellett fölmásznia a negyedik emeletre. Kinyitotta a szobája ajtaját.

— Varjam, — mondotta az ágy felé — itt vagyok már, kis varjam.

Az asszony hallgatott.

13