Kárpát, 1959 (2. évfolyam, 1-12. szám)

1959-07-01 / 7-8. szám

fog robbani a felhalmozott gyúlékony anyag. Később pedig, ahelyett hogy szembenéztek volna a valósággal, fatalistán, csüggedezve, jó protestáns módra megnyugodván az eleve elrendelésben, de azért dacosan és kihivóan várták a halált. Mert az eleve elrendelés valóban a halál felé látszott mutatni, az alkotmányos előjogokat élvező nemesi középosztály halála felé. Tisza István és a mögéje felzárkózott konzervatív magyarság képviselői, beleértve akadémikus iró-barátait is, azt hitték, ha megbomlik a magyar államszerkezet s kibukik alkotmányos jogaiból a magyar ur, elpusztul az egész magyarság. Aki pedig nem akarta elfogadni ezt az elméletet, hogy a nemesi középosztály a nemzetfenntartó elem, az forradalmár volt, Tiszának és a hivatalos magyarságnak az ellensége. így lettek ellenségek Tisza István, valamint Vargha Gyula és Ady Endre, a magyar fajnak egyaránt büszkeségei és tragikus hősei. Ady Endre, a .halál rokona', fanatikusan hitt az életben, a nemzet újjáéledésében; Vargha Gyula, az élet szerelmese, mindig a halálról, a nemzet pusztulásáról énekelt:

Boldogtalan nemzet, mennyi bűnbe estél, A fiú apát ront, testvért meg a testvér.

Taj, századok óta tornyosul az átok,

Iszonyú az, amit közelegni látok!

Ady Endre és Vargha Gyula elmúlása óta a magyarság már sok tragédiát megért, de nem pusztult még bele, sorsa nem irigylésre méltó ma sem, de a tizenöt millió magyar mégis csak vigasztalás a jövőre; a magyarság jelképe nem a sírkereszt, hanem a rügyező fa. A tragédiák óta azt is tudjuk, hogy a konzervatívok is, meg a forradalmárok is, Vargha Gyula is, meg Ady Endre is jó magyarok voltak. A konzervatívok legfeljebb nem voltak eléggé magyarok, nem mertek szembenézni a nagy természeti törvénnyel, hogy az élet rombolva teremt s mindig uj levél hajt a régi helyén. Vargha Gyula a huszas évek vége felé már mintha megérezte volna ezt és öregkori verseiből már egy szelidebb buskomor érzést vélünk kiáradni:

Látomás-e, vagy csak álom?

Más vidék ez, nem a régi.

Tavaszi szél leng a tájon.

Zöld gyepen virág fakad,

Szivem elkezd újra égni,

Újra ifjú vágy ragad.

Dr. Heckenast Dezső

IRODALOM;

Dr. Vargha Zoltán: A Görzsönyi Vargha család története. Budapest, 1913.

Görzsönyi Vargha Zoltán: Vargha Gyula életéhez. Budapest, 1938. (Protestáns Szemle).

Császár Elemér: Vargha Gyuláról. Budapest, 1929. (Budapesti Hírlap).

Ravasz László: Vargha Gyula. Budapest. 1929. (Protestáns Szemle).

Schöpflin Aladár: Vargha Gyula. Budapest, 1929. (Nyugat).

Voinovich Géza: Vargha Gvula. Budapest. 1929. (Uj Idők).

Horváth János: Vargha Gyula. Budapest, 1932. (Budapesti Szemle).

Gyallay Domokos: Megemlékezés Vargha Gyuláról. Budapest, 1932. (Kisfaludy Társaság Évkönyve).

Alszeghy Zsolt: Vargha Gyula. Budapest, 1935. (Irodalomtörténet).

Heckenast Dezső: Vargha Gyula. Washington, 1953. (Uj Magyar Ut).

Cs. Szabó László: Magyar Versek Aranytól napjainkig. Róma, 1953.

VÁLOGATOTT RÉSZLETEK VARGHA GYULA VERSEIBŐL.

Öngyilkos nemzet fia vagyok én, Lángol a bélyeg homlokomon. Bármerre tekintsek, a föld kerekén Nincs se barátom, sem rokonom,

Mennyi kajánság, mennyi galádság, Mennyi vak önzés bűne van itt; Nemzetem, a kik sírodat ássák,

— Már is elég mély — ten fiaid.

Az idegen csak beletaszit.

(Öngyilkos nemzet fia vagyok én)

Közéig a végzet, hallom zúgni szárnyát, A romlás réme ül azon.

Lelkemben én, hazám, bukásod árnyát Már negyven éve hordozom.

Álmok szegény, szegény bolondja, te,

Ne álmodozzál nagy, dicső hazárul;

Néped halott. Története,

Mint egy koporsó, szomorúan bezárul.

(Sötét árnyék)

9