Kárpát, 1959 (2. évfolyam, 1-12. szám)
1959-01-01 / 1. szám
gélyt is elveszítette, amit a munkanélkülieknek adtak a hatóságok. Visszagondolt az elmúlt délutánra. Látta magát, amint üres lélekkel ül az ágy szélén és hallotta a kopogást az ajtón. Aztán látta belépni azt a magas, mosolygós férfit aktatáskával a kezében, aki most vendéglátó házigazdája. Bár nem régen ismerte, — egyszer kétszer találkoztak csupán, s egyszer meglátogatta, — első perctől fogva vonzódott hozzá. Menekültek voltak ők is. Annyit tudott róluk, hogy erdélyiek, a férfi ügyvéd volt, s most átmentett vagyonkája roncsaiból kicsi családjával itt él künn egy faluban. Egy nagyobbacska fia s egy kislánya van, a kislány éppen olyan korú, mint az övé ... Újra hallotta a férfi hangját. .. — Nézd, — azt gondoltuk a feleségemmel, hogy nagyon jó volna, ha egy hétre, — tiz napra felköltöznél hozzánk ... Igazán szeretettel várunk, — meglátod, milyen jót fog tenni neked az a remek levegő ... S most itt van. Finom, meleg vacsorát evett az este. Nagy szeretettel fogadták, s szinte látszott az egész családon, hogy mindenki a kedvében akar járni. Az asszony úgy kezelte, mintha hozzátartozója, családjuk régi barátja volna, s a kislánnyal rögtön megbarátkoztak. S mindez miért... ? Róla se sokat tudhatott ez a család, látszatra ő is csak úgy élt, mint a többi menekült. Honnan is tudhatták volna éppen róla, hogy ennyire mélypontjára került az életnek? Sehonnan. Es miért éppen őt hivták meg, ha már segíteni akartak valakin ... ? Szobatársa éppolyan nehezen él, mint ő, s azt sokkal régebbről ismerik. Még otthonról ... Miért nem öt... ? A kérdésekre azonban nem kapott feleletet sehonnan. Az erdő az ébredező élet dalát harsogta a fülébe, nem akart tudni a tragédiákról. Pedig ki tudja, mi minden történik ott is. Az erdő is titokzatos, mint minden más. Csak a szépségeit mutatja, üde színeit, virágait, hatalmas törzsű fáit és virgonc bogarait, de mélyen hallgat a titkairól. Valami hirtelen mozgás ragadta meg a figyelmét, és a következő pillanatban egy nyúl ugrott át messze tőle az utón. Menekül az is, — gondolta — de az üldözőt nSm látta sehol. A róka — mert az lehetett — sokkal ravaszabb, semhogy megmutatná magát. Pár lépéssel odább egy csomó tollat fedezett fel az utszélen. Megállt, megkotorta. Apróbb-nagyobb szürke tollak, egy madár — talán vadgalamb, vagy gerle — maradványai hevertek egy csomóban, Nyilvánvalóan áldozatául esett az erősebbnek. Macska, — róka, — vércse, vagy sas elégítette ki vele mohó étvágyát...? Nem tudta, de nem is érdekelte. Ez is titok, — minden titok, ami körülötte történik. Vajon mit vétett ez a kis madár, hogy életével kellett fizessen egy másik életnek, mely talán ugyanúgy áldozatául esik egy harmadiknak. Eszébe jutott a Biblia. Ne ölj, mondja a Tízparancsolat, és mégis ... az egész élet az ölésre van alapozva. Egyik élet csak a másik élet árán tartható fenn. Élet, — élet... — mormogta magában — s a fák visszasuttogták, — igen, Élet. Az élet örök, — az élet egy! Ne a vadgalamb életét nézd, vagy a nyulét, és ne nézd a magadét se. Nézd az életet magát, a nagy Életet, melyben csak szépség van, fényesség, muzsika és öröm. Élete csak a nagy egésznek van, a résznek, a paránynak csak feladata, — küldetése. Annak a vadgalambnak annyi volt csupán, hogy tápláléka legyen egy másiknak, s a rókáé talán az, hogy fürgébbé, gyorsabbá tegye a nyüiat, mely igy egészségesebb, erősebb utódot nemz. S az emberé ... az enyém ... ?- A tiéd sem több, — legfeljebb más — suttogta az erdő — s te éppúgy nem tudhatod sorsod rendeltetését, mint ahogy a nyúl nem tudhatja. Az életed nem öncélú élet, — senkié se az. Csak feladatod van, — küldetésed ... Felért az egyik gerinc tetejére, Az erdőirtás szabaddá tette a kilátást jóval nagyobb látóteret engedve, mint a falu széléről. A város felett még mindig vastagon állt az őszi köd, csak éppen tisztábban, élesebben lehetett kivenni a messzi tárgyak körvonalait. A hold még ott szemtelenkedett ugyan az égen, de már senkinek sem tűnt fel. A világosság, mely lassan birtokba vette a földet, már nem az övé volt, s ez a világosság már nem volt ólomszinü. Ezt már a nap küldte előre, s ebben élet volt, melegség és öröm. Leült egy fatönkre, és állát kezeibe támasztva nézte a ködöt s figyelte a hegy mögül előtörő fénynyalábokat. Aztán egy piros esik jelent meg a keleti égboltozaton, s mind nagyobbra nőve egyszer csak, mint nagy vörös tányér, megjelent a nap. Még nem volt bántó a fénye, messzi ködfelhők enyhére szűrték az erejét, de aztán meghajoltak az erősebb akarat előtt, és semmivé foszlottak. Tekintete visszatért a városra. Az élesen látszott templomtornyok körvonalai elmosódottá váltak, és a tejfehér ködöt mind több és több feketeség, — a háztetők-----mocskolták szürkévé.- Oszlik a köd, — gondolta. Az előbb még itt pompázott fehéren és gőgösen, tele élettel és erővél úszott, gomolygott a völgy felett, s most majd perceken belül semmivé válik. Igen, — a köd eloszlik ... Minden köd eloszlik egyszer, ha befejezte a feladatát és most újra magára gondolt. A saját élete ködére s akkor egyszeribe meghallotta a lüktető élet tomboló dalát. A napfényt, a madárdalt, a szellőt, mely megmozgatta a faleveleket, a színeket, a méltóságosan bólogató tölgyeket, a fenyők ágaskodását és érdeklődéssel nézegette az égen nagy körökben keringő vércsét ...- Nincs öncélú élet, — ismételte, s újra a Biblia jutott az eszébe. “Bizony mondom nektek, egy hajszál nem sok, annyi se görbülhet meg a ti Atyátok tudta nélkül.. Nyugalom költözött a leikébe, és az élet 31
