Kárpát, 1959 (2. évfolyam, 1-12. szám)
1959-01-01 / 1. szám
melegsége átjárta a szivét. Igen, — csak feladat van és küldetés, — és már tudta, hogy ő is, vendéglátó házigazdája is csak eszközök a nagy Élet rendeltetése szerint... Óvatosan lopózott fel a szobájába, — ha ébren is vannak már, — nem akarta megzavarni a szokásaikat. De ahogy belépett, a huzat kikapta kezéből az ajtót, és nagy zajjal csapta be mögötte. Elrestelte magát ügyetlensége miatt, de abban a pillanatban — mintha csak arra vártak volna, hogy életjelt adjon magáról — felhangzott egy kedves gyermekhang, az élet hangja: — Jcskika bácsi... reggelizni jönni...! Cleveland, 1958 október. ÜZENET Történelmi novella A budai vár nehéz kapujához döngve csapódott a kopogtató érckanikája. A hang idegenül vágódott bele a tiszta csillagfényből, és ezer békés álom nyugodt lélegzetéből összefonódó csendbe Az őr rosszkedvűen dörgölte ki szeméből az álmot és rekedtes, kedvetlen hangon kérdezte:- Ki vagy és mit akarsz ily késő órán? — Eressz be ... A király vár rám ... fontos hirt hozok ... A kapus csak most nyitotta ki egészen a szemét, és bizalmatlanul mustrálta az idegent. Tekintet végigsétált a kósza, ápolatlan szakállon, az ágról szakadt csuhán, amely ki tudja, barna volt-e újkorában vagy fekete, de az is lehet, hogy fehér... a porlepte lábakon ... A szakadt sarun ... — A királyhoz jöttél... ráér az bizonyára reggelig... De akkor találkozott a tekintete az idegen beesett szemeivel... Valami égett ezekben a szemekben, s az őr, maga sem tudva, miért, szótlanul kinyitotta a zárt. A barát nehéz, fáradt lépésekkel haladt át a kapun. Lépteit kísérteties élességgel verik vissza a csendben álmodó házak. Mintha az egész világ aludna, s ő egyedül, egész egyedül járná az utat, — értük. Az alvókért... Messze van még a király palotája... ? A királyé, aki hosszú, hosszú évekkel ezelőtt bocsátotta őt útra ... Milyen más léptekkel mérte végig akkor ugyanezt az utat...! Szinte repítette akkor a lelkesedés ... előtte állott a csodálatos feladat, megkeresni Magna Hungáriát, felkutatni az egykor elszakadt testvéreket. .. Végigvándorolni azt az utat, amelyen egykor az ősök jártak a nap égi útját követve, uj hazát keresve ... Nyugat felé ... Égett a lelkében az üzenet: A kárpátokölelte Hungária Nova várja a testvéreket ... Ez az üzenet hajtotta messze, idegen, vad tájakon át. Ez adta az erőt, hogy elviselje az ázsiai tél csonttá dermesztő leheletét, amely elrabolta tőle hűséges utitársait... Gerhardus és Paulus valahol messze Keleten aluszszák örök álmukat... Ez az üzenet vonszolta tovább, egyre tovább Perzsia izzó homoktengerein ... hiszen egyedül volt már, egyedül ő vihette a hivó szót. A Nyugat hivó szavát ... A királyét... és Krisztus Űrét... Ment... Vánszorgott tovább a végtelen sivatagban, hol sem ember, sem állat nem keresztezte útját, egyetlen fa sem kínálta védelmét a nap perzselő sugarai ellen, egyetlen ér nem gyógyította kiszikkadt, égő torkát . .. Ment. Mert tudta, hogy valahol, túl a hófedte hegyeken testvérek élnek, akik az ő nyelvét beszélik, akik rég nélkülözött testvérként fogják magukhoz ölelni... Ragyogó szemekkel fogják lesni a szavát, arról az országról, amelyről eddig csak meséikben álmodtak ... És ragyogó szemekkel fogják befogadni a szavát, ha beszél nekik az Istenről, aki emberré lett, és keresztül ment a halálon, — az emberekért... Igen... erről kellene hirt hoznia a királynak ... Erre a hírre vár a király ... Juliánus lépte még nehezebbé válik, torkát szorítja a rettegés. Vajon hinni fog szavainak a király...? Vagy épp úgy ijedős álomlátónak, délibábtól reszkető képzelődőnek fogja tartani, mint annyian már .. ? Az erő, amely idáig hajtotta, mintha oszszetörőben volna ... Sikerül teljesíteni mégis küldetését. Nem azt, amit a király bízott rá: Most nagyobb Ur szolgálatában áll... Vajon fel tudja rázni ezt a békébe burkolt világot, még mielőtt késő ...? Vagy nem hisznek szavának ■— és minden, minden hiába volt...? Juliánus felegyenesedett. A király ismeri őt... Tudni fogja, hogy nem álmodott... Nem délibáb varázsolta elé az elpusztított városokat, a porig égetett falvakat ... Nem hallucináció volt a meggyalázott asszonyok sikoltása, nem vízió a szerte heverő halottak százezrei... Valóság, döbbenetes valóság a nyomorúság végeláthatatlan karavánjai, amelyek nőnek, mint a pusztító árvíz, és hullámaik nemsokára elérik ezt a békésen szunnyadó tájat... És döbbenetes valóság mindaz, ami a menekülőket űzi, mint a steppetüz a vadakat... A végtelen, kanyargó uttalan ázsiai utakat nem a testvérek vidám, bizakodó seregei né-32