Kárpát, 1959 (2. évfolyam, 1-12. szám)
1959-06-01 / 6. szám
TÖRZSASZTAL Kutasi Kovács Lajos regénye A múlt század végén s még a század elején is egyféle virtusnak számított a város jobbnevü aranyifjai, ficsurai és gavallérjai között, hogy hajnalban macskaügyességgel kapaszkodtak fel a Keserü-féle ház elefántszobrára és azt — meglovagolták. A jámbor állat soha semmi jelét nem adta annak, hogy bármiféle rendellenésseget látna e profán, de vitán felül látványos produkcióban. Tény azonban, hogy a férfibátorságnak és a vállalkozó kedvnek eme megnyilatkozása 1914 óta már csak a nép ajkán élő legenda volt. I- dősebb urak és főleg korosabb hölgyek, amikor a multat idézték visssza s a jelenre nézve nem éppen előnyös összehasonlításokat eszközöltek,gyakran fakadtak ki ilyeténképpen: — Hol vannak azok az idők, amikor komoly és élemedett urak is vállalkoztak az elefánt meglovagolására, hogy igy is kifejezésre juttasssák őszinte érzelmeiket bizonyos hölgyek irányában! Nem volt hát minden jelentőség nélkül való Szeder ur vállalkozása, bár később, az események lezajlása után, egyesek merő anakronizmusnak találták azt. A majális után, hajnali négykor, két fiaker kanyarodott a Keserüjféle ház elé. A kocsik utasai korántsem voltak csendesen s ha nincs közöttük történetesen a polgármester is, bizonyára szót emelt volna a csendháboritásért az ügyeletes, pedertbajszu rendőr, aki azonban a helyzet felismerése után csak tisztelgett s kardját csörtetve arrébb állt, bár tekintélyes távolságból maga is tanúja akart lenni az eseményeknek. Az egyik fiakerben Kopcsák tanár ur, Császár János, Szakáll állatorvos, Gömöry Arnold és Kassay nyugállományú tüzérezredes foglalt helyet, mig a fiakeres mellett a bakon az önkéntes tűzoltók zenekarának egytik vadászkürtöse, kinek az események során még fontos szerep jutott. A másik fiakerben Marczali Hanna színművésznő ült, a polgármester és Harmath Kázmér között, mig velük szemben, komolyan — az ügy komolyságához mérten — Szeder ur helyezkedett el. A bakon viszont Jenő ur trónolt, ismét karbafont kezekkel, szinte csak a paróka hiányzott róla, hogy valamely udvari embernek tűnjék. A fiakerek megálltak s a polgármester azt mondta: — Nos! Szeder ur kiszállt a kocsiból. Egy pillanatig olyanféle mozdulatot tett, mintha a kabátját akarná levetni, de még idejében meggondolta magát: csak nem fog egy hölgy s éppen Marczali Hanna színművésznő előtt ingujjban mutatkozni! Összecsapta hát a bokáját, kalapját a szivéhez emelte, meghajolt a kocsi felé. — Művésznő! — mondta jelehtőségteljesen s mosolygott. Kalapját, e hatásos jelenet után átnyújtotta a kocsiban ülőknek megőrzés végett, majd szigorú arcot öltve ruganyos léptekkel elindult a Keserü-féle ház elefántja felé. A szobor alatt megállt egy pillanatra, a lehetőségeket latolgatta, majd egy pár lépést tett jobbra. Könnyedén futott az elefántszobor felé, ballábbal dobbantott s elkapta a szobrot tartó vasrudat. Hintázott rajta, majd boszorkányos ügyességgel hasforgást csinált s már fenn is volt. — Milyen ügyes! — tört ki a visszafojtott izgalom a színésznőből. (Vajh, ő előtte ki volt az utolsó nő, kinek kegyeiért egy uracs vállalkozott ilyen kalandra!) — Sohse gondoltam volna —- tóditotta meg a polgármester. — Az ilyen vékony emberek ügyesek vélte Harmath Kázmér. — Brávó! — kiáltotta a nyugállománya tüzérezredes. Szeder ur túl volt a nehezén. A többi már gyerekjátéknak tűnt. Néhány pillanat s oly sok idő után ismét ott ült valaki az elefánt hátán! — Nagyszerű! — sikoltotta Marczali Hanna. Szeder ur a kabátja felső zsebébe nyúlt, elővette diszzsebkendőjét, megtörőlte vele homlokát, majd mintha kard lett volna a kezében, tisztelgett. A közönség tapsolt. A szomszédos házak ablakaiban kiváncsi, álmos arcok jelentek meg. — Most! — adta ki a parancsot a nyugállományú tüzérezredes. És az első fiáker bakján felállt az önkéntes tűzoltók zenekarának vadászkürtöse, belefujt fényes hangszerébe, mintegy zenei aláfestést adván a hatásos jelenetnek. Marczali Hanna csókot dobott a hősnek, a polgármester könnyeket morzsolt szét a szemén, a szerkesztő és költő hatásos rímeken törte fejét, a nyugállományú tüzérezredes feszes “vigyázz”jba merevedett, mint katonai szemléken szokás. Hogy ekkor mi történt? Történeti hűséggel senki se tudta volt elmondani később. Talán az öreg elefánt unta meg a hosszú tétlenséget, talán szokatlannak, vagy éppen tiszteletlennek vélte, hogy annyi évi nyugalom után ismét háborgatják. Az is lehetséges, hogy fittyet hányva a nehézkedési erőnek és az elefántok természetes életstílusának, — repülni akart, megirigyelve a költők szárnyas lovát, a Pegazust. Ki tudja? A vadászkürt még szólt. A fiakerek utasai még átszellemfflten s temperamentumuk, jellemük szerint figyelték a nagy eseményt, amikor egyszerre meghajoltak a vasrudak, vagy eltörtek az elefánt lábai (fémből öntött szobor volt, nrnt most kiderült!) 33
