Kárpát, 1959 (2. évfolyam, 1-12. szám)
1959-06-01 / 6. szám
s a Keserű-féle ház disz«, a város totemállata nagy robajjal és Szeder úrral, Ikamsként zuhant le az utca kövezetére. Igen: Ikarus sorsa ismétlődött meg. Bár e 'bukást nem a nap sugarai, hanem egy másik, sokkal szeszélyesebb és veszélyesebb égitestnek egy operettszínházi csillagnak ragyogása idézte elő. Nem könnyű meghódítani a csillagokat. S nem is veszélytelen. VII. FEJEZET melynek baljós eseményeit a Sybillák mondhatták volna meg előre s melyben nemcsak viharfelhők gyűlnek az égen, de villámlik is és az amazonok élesítik fegyvereiket Ha e rideg kor racionalizmusa ki nem irtotta volna a csdllagjósokat, sybillákat, haruspexeket, augurokat, — kiknek egyeneságu leszármazottai csupán a költők e földön — akkor e napokban bizonyos baljós jelekből súlyos következményeket vontak volna le. Talán már magának az elefántnak a lezuhanása is egyféle intőjel volt. Semmivel sem kisebb, mintha a régi Athén fellegvárában bizonyos hitetlen emberek profán keze ledöntötte volna Pallas Athene szobrát. Vagy valamely sötét kalandor, ki tudja, milyen számításból, a fűszeres illatú trópusokon, esetleg az Óceán kéklő szigeteinek valamelyikén elrabolta volna a törzs féltett fétisét, totemállatát, mely tabu hírében áll. E hasonlat annál találóbb, mert bizonyos indiai brahmán stupák kapubálványai, melyeik egyben félistenek is, rendszerint elefántok. Sziámbán meg éppen szent állat a fehér elefánt, s ki tudja, a Keserű-féle ház immár tragikus véget ért elefántja nem volt-e valaha — fehér? (A fehér elefánt talán megszürkül, mikor megöregszik?) Már ott kezdődött a baj, hogy Szeder ur hősi tettével (melyen végeredményben nem sokat ronthat elvi síkon a tragikus bukás, sőt!), kapcsolatban megoszlottak a vélemények. Mig ugyanis a múltban az elefánt meglovagolása már önmagában is hőstettnek számított és rangot jelentett a társadalmi ranglétrán, ezúttal a társadalom nem volt egy véleményen. Bizonyos hölgyek, kiknek nevét nem kívánjuk' leimi, (bár az olvasó később úgyis tudomást szerez majd róluk) általában rövid tőmondatokban ilyeténkéopen nyilatkoztak egymás között, sőt — mások előtt is: — Úgy kellett neki! — Nem kár érte! — Bár a nyakát törte volna! — Részeg volt... — Szerelmes abba a... Nem mondták ki, hogy kire gondoltak, mert még elég erős volt a nimbusza Marczali Hannának, hogysem a nyilvánosság előtt bárki is szájára vette volna. Szeder úrról és tettéről egyébként csinos tárcacikk jelent meg a helyi lap harmadik oldalán, vonal alatt “írisz” aláírással, de mindenki tudta, hogy a szerző nem más, mint Harmath Kázmér. “Egy elefánt visszaemlékezései” volt a tárca cime s első személyben, szellemesen és humorral fűszerezve maga az elefánt nyilatkozott oly módon, hogy életének leghősibb, mondhatnák értelmet adó eseménye épp a tragikus bukás volt. (Ugyanebben a számban a “Híreink” cimü rovatban kis közlemény jelent meg arról, hogy Szeder vármegyei főtisztviselő urat, bizonyos sajnálatos baleset érte, melynek eredményeként a városi kórházban vették gondos ápolás alá. “Mielőbbi gyógyulást kívánunk a magunk részéről is városunk köztiszteletben álló személyiségének, akit többen kerestek fel máris a kórházban”, — fejeződött be a megható, rövid közlemény.) A “Méhes” törzsasztalát természetesen lehangolta az eseményeknek ilyetén való fordulása. Sokkal súlyosabban esett latba Harmath Kázmér kijelentése, melyet a majálist követő napon Kilián Katinka előtt tett ilyenképpen : — Katinka, őszre felmegyek Pestre valamelyik laphoz! Ezt már a ‘bizonyosság hitével és igényével mondotta volt, holott egyetlen konkrétuma az ügynek Marczali Hanna néhány erre vonatkozó, semlegesnek mondható megjegyzése volt. — Nem maradhatok itt tovább, — folytatta szemrebbenés nélkül Harmath Kázmér. mint aki előtt megvilágosodott valami, a “felismerés” — mert bugris hely ez, kiszikkasztja a művészt. És én szárnyalni akarok Katinka. S ezért jövőm szempontjából vállalnom kell mindent. Sic itur ad astra! — fejezte be nagyhatású nyilatkozatát, költői lendülettel. Katinka asszonyi ösztönnel megérezte a szavak igazi értelmét és súlyát. (Harmath Kázmér azelőtt soha nem mondta azt, hogy “jövőm”, hanem ilyenkénpen: “jövőnk”, stb.) Aggodalmaskodva kérdezte: — És én . . . Kázmér ... mi ketten ... —- Katinka, ne legyen gyerek, — atyáskodott fölényesen Harmath Kázmér. Már a magázása is ütés volt a lány felé, hisz már jóval mátkaságuk előtt — tegeződtek. — Ami közöttünk volt... helyesebben nem is volt közöttünk semmi, csak komolytalan, gyermeki szerelemnek véltünk ... (Majd most akar tapasztalatokat szerezni Marczali Hannánál — villant át Katinkán) Csak játék volt ez Katinka! (Neked, te bimpellér, — gondolta Katinka.) A szerelem más. Gyötrőbb. kinzó, észveszejtőbb valami! —- Harmath Kázmér egészen felhevült e közlések közben. Csak Katinka válasza hütötte le valamelyest. — Tudom, hogy ilyen! 34
