Kárpát, 1959 (2. évfolyam, 1-12. szám)
1959-06-01 / 6. szám
re szállt, éppen harmadszor kelt fel, amikor a hal elkezdett körözni. A zsinór lejtésén még nem látta, hogy a hal már körözik. Ehhez még korán volt. Csak annyit érzett, hogy a zsinór feszülése alig észrevehetően enyhült, s a jobb kezével óvatosan húzni kezdte. A zsinór megfeszült, ahogy szokott, de amikor olyan szorosra vált, hogy már majdnem megpattant, egyszerre csak megindult fölfele. Santiago kibújt alóla a vállával, és lassan, óvatosan, egyenletesen huzni kezdte. Mind a két kezével dolgozott, ide-oda lendülve, és igyekezett minél jobban felhasználni a húzásra a testét és a két lábát is, beleadta az egész testsúlyát a lendületbe. A vállával és a két öreg lábán hintázott ideoda, úgy húzta a zsinórt. — Nagyon nagy kört ir le — mondta. — De már körözik. Aztán megakadt a zsinór, nem jött tovább, s az öreg tartotta, amig vizcsöppecskék nem préselődtek ki belőle a napfényben. Ekkor megindult visszafelé, és az öreg halász letérdelt s hagyta, hogy valamennyire visszacsuszszon a sötétlő vízbe. — A kör túlsó oldalán jár most mondta. „Fognom kell, amennyire csak bírom gondolta. — Ha mindig beljebb húzom; egyre szűkülnek majd a körei. Egy óra múlva talán már fel is bukkan. Előbb ki kell fárásztanom, aztán meg kell majd ölnöm.“ De a hal még két órával később is nyugodtan körözött, az öreg halász pedig csupa veríték volt és el volt csigázva kegyetlenül. Azonban a hal már sokkal rövidebb köröket irt le, s a zsinór ferdüléséből látszott, hogy egyre feljebb jött, egyre közelebb úszott a felszínhez. Santiagónak egy órán keresztül fekete foltok táncoltak a szeme előtt, és a sós veríték csípte a szemét, csípte a horzsolásokat a szeme fölött meg a homlokán. A fekete foltoktól nem ijedt meg. Ez természetes tünet volt, ha az ember ilyen erővel huzza a kötelet. Kétszer azonban az történt vele, hogy szédülni kezdett és rosszullét fogta el, s ez már inkább aggasztotta. — Nem pusztulhatok el, nem szabad csődöt mondanom, amikor egy ilyen halam van — mondta. — Istenem, segíts, hogy kibírjam, ha már egyszer ilyen szépen haladunk vele. Elmondok majd száz Miatyánkot és száz Üdvözlégy-Máriát. De most nem tudom elmondani. „Vedd úgy, mintha már el is mondtam volna — gondolta magában. — Majd később elimádkozom mind.“ Hirtelen egy éles ütődést és rándulást érzett a két kezében tartott zsinóron. Kemény, koppanó, nehéz ütés volt. „Az ólmot csapkodja a kardjával — gondolta. —- Ennek is meg kell lennie. Ez elkerülhetetlen. Csak attól félek, hogy ettől esetleg megint feldobja majd magát, pedig azt szeretném, ha most szépen tovább körözne. Az előbb kellett hogy feldobja magát, a levegő miatt. De most már minden újabb ugrás csak tágíthat a horog helyén, és akkor könynyeri elszabadulhat a horogról.“ Ke gyere föl — mondta. — Ne gyere föl, nagy hal. A hal még néhányszor rácsapott az ólomra, s valahányszor rándított egyet a fejével, az öreg halász utánaengedett neki egy kicsit a zsinórból. „Nem akarom, hogy jobban fájjon neki :— gondolta. — Ami nekem fáj, az nem fontos. Én tudok uralkodni magamon. De őt megvadithatja a fájdalma.“ Egy kis idő múlva aztán a hal abbahagyta az ólom csapdosását és újra körözni kezdett lassan. Santiago mos. már egyre több zsinórt tudott behúzni. De megint rosszullét fogta el. Bal kezével vizet merített a tengerből és a homlokára locsolta. Aztán a fejét is jól meglocsolta és dörzsölgetni kezdte a tarkóját.- Nincs görcsöm — mondta. — Nemsokára feljön a hal, ezt még kibírom. Ki kell bírnom. Kár is beszélni róla. Nekitéfdélt a csónak orrának és egy percre megint a hátára vette a kötelet. „Pihenek addig;' amíg megteszi a kör túlsó felét, s amikor majd1 visszakanyarodik, akkor újra felállók és nekigyürkőzöm“ — határozta el magában. Nagy kisértés fogta el, hogy tovább pihenjen a csónak orrában és hagyja a halat egy kört megtenni magában, anélkül, hogy rövídebbre húzná a zsinórt. Amikor azonban érezte a zsinór lazulásán, hogy a hal megfordult és a csónak felé úszik, mégis feltápászkodott és nekifogott az ide-oda lengő, hintázgató kötélhúzásnak, s be is vonta mind a zsinórt, amennyit csak lehetett. „Ilyen fáradt még soha életemben nem voltam — gondolta. Megindult a passzátszél is. De hát ez jó lesz majd arra, hogy hazavigyen bennünket. A passzátszél nagyon kell.“ — A legközelebbi fordulónál pihenek egyet, ha majd a kör túlsó részén jár — mondta.- Sokkal jobban érzem magam. Aztán még két-három forduló, és az enyém. A szalmakalapja egészen hátra volt csapva a tarkójára. Mikor érezte, hogy a hal fordul, a zsinór súlyával hagyta magát lenyomni a csónak orrában. „Csak dolgozzál, te nagy hal — gondolta. — Megfoglak egy-kettőre.“ A tenger elég hullámos lett. De ez a szél ió időt jelentett, és különben is szüksége volt rá, hogy hazavigye majd őket. — Majd délnyugatnak kormányzók — mondta. — A tengeren sosem tévedhet el az ember, és a sziget is jó hosszú. A harmadik forduló után pillanottta meg a. halat. . . .-- Folytatjuk — 37
