Kárpát, 1959 (2. évfolyam, 1-12. szám)
1959-06-01 / 6. szám
kezével a zsinórt, s beledült, úgyhogy most a hátát és a bal tenyerét égette, dörzsölte. Most a bal keze tartotta az egész súlyt, fájt is nagyon, vágta a kötél. Hátrafordult, megnézte az orsókat. Simán pergett lefelé róluk a zsinór. Ebben a pillanatban a hal feldobta magát a levegőbe, nagyot csobbant a tenger, aztán egy még nagyobb csattanással visszaesett a vízbe. Aztán újra feldobta magát, újra meg újra, s a csónak nagy sebességgel haladt előre, noha a zsinór még egyre futott lefelé, és az öreg halász teljes erejéből fékezte, addig feszítette mindig, amig kénytelen nem volt utánaengedni, hogy meg ne pattanjon. Arcra bukva hasalt szorosan a csónak orrában, az arca belenyomódott a felmetélt delfin-szeletekbe és moccanni sem birt. ,,Erre vártunk mostanáig — gondolta magában. — Nézzünk hát szembe vele.“ „Dolgoztassuk meg a zsinórért — gondolta. — Dolgoztassuk csak meg érte.“ Látni nem látta a hal szökelléseit, csak hallotta a viz csobbanásait és a nagy loccsanásokat, ahogy mindig visszazuhant. A sebesen sikló zsinór nagyon vágta a kezét, de hát tudta előre, hogy ez következik majd. Igyekezett a tenyere kérges részével fogni a zsinórt s ügyelt, hogy ne csússzon be egészen a markába, se az ujjait ne horzsolja nagyon. „Ha itt volna a fiú, meglocsolhatná az orsókat — gondolta. — Az ám, ha itt volna. Ha itt volna a gyerek.“ A zsinór futott lefelé, fogyott, egyre fogyott, de most már kezdett lassulni, s az öreg jól megdolgoztatta a halat minden ujjnyi zsinórért. Aztán felemelte a fejét a deszkáról és a felvagdalt delfinből, amit az arcával egészen szétnyomott. Feltérdelt, majd lassan feltápászkodott, talpra állt. A szinórt még mindig engedte, de egyre lassabban és lassabban. Santiago hátrált az orsók felé, hogy a lábával megtapogassa a tekercseket, melyeket a sötétben nem látott. Még bőven volt zsinór az orsókon, a hal pedig most már vonszolhatja a vízben a sok lepergett uj zsinórt is. „Bizony — gondolta. — Azonfelül legalább tiz-tizenötször feldobta magát, úgyhogy a gerince mentén mind megteltek levegővel a hólyagjai, és most már nem tud leúszni mélyre, ha meg akar halni. Nem tud leúszni olyan mélyre, hogy fel ne tudjam hozni. Nemsokára körözni kezd majd és akkor neki kell gyürkőznöm. Vajon mitől ijedt meg ilyen hirtelen? Az éhsége keseritette-e el ennyire, vagy megrémült valamitől a sötétben? Lehet, hogy hirtelen félelem fogta el. Pedig olyan higgadt, erős, nagy hal, s olyan bátornak és rendíthetetlennek látszott, mint aki semmitől sem fél. Furcsa.“ — Inkább magad légy bátor és rendíthetetlen, öreg — mondta. — A kezed közt van megint, de nem birod kurtítani a zsinórt. Hamarosan körözni kezd majd. Az öreg halász most a bal kezével és a vállával tartotta a zsinórt, s leguggolt és vizet merített a jobb tenyerébe, hogy lemossa az aicáról a ráragadt delfin-cafatokat. Attól félt, hogy émelygés fogja el, hányni fog és elgyengül tőle. Megtisztogatta az arcát, megmosta a vízben a jobb kezét, aztán csak lógatta tovább a sós tengervízbe, a csónak oldalánál, s közben figyelte a hajnal első derengését, ami megelőzi a napkeltét. „Majdnem egyenesen keletnek úszik — gondolta. — Ez annyit jelent, hogy már fáradt és viteti magát az árral. Nemsokára kénytelen lesz körözni. Akkor kezdődik majd csak a mi igazi munkánk.“ Amikor úgy gondolta, hogy most már elég sokáig lógatta a kezét a tengerbe, kihúzta a vízből és megnézte. —- Tűrhető — mondta. — S ha fáj, hát annyi baj legyen, azzal nem törődik az ember. Óvatosan megfogta a kötelet, úgy, hogy lehetőleg ne érjen sehol a friss sebhelyekhez, aztán a testsúlyát úgy igazította, hogy a csónak másik oldalánál most a bal kezét lógathassa bele a vízbe. — Ahhoz képest, amilyen mihaszna vagy. egészen becsületesen dolgoztál — mondta a bal kezének. — De volt egy pillanat, amikor hamarjában nem találtalak. „Miért is nem születtem két jó kézzel? — gondolta. — De talán az én hibám, hogy ezt a balt nem tanítottam ki rendesen, ahogy kellett volna. Ámbár ugyan Isten a tanúja, hogy volt neki alkalma bőven a tanulásra. No de azért egészen jól megállta a helyét ma éjszaka és csak egyszer kapott görcsöt. Ha még egyszer görcsöt kap, hát lenyiszáltatom a zsinórral.“ Amikor ezt gondolta, rögtön rájött, hogy már zavaros a feje, s arra gondolt, hogy megint ennie kellene egy kicsit a delfinből. „De nem bírok enni belőle — felelte önmagának. — Inkább legyen egy kicsit kótyagos az ember feje, mint hogy elgyengüljön a hányástól. Márpedig biztosan tudom, hogy nem marad meg bennem, ha lenyelem, mert az arcom bele volt nyomódva. Félreteszem végszükség esetére, amig meg nem büdösödik. Most már azonban késő, ha evéssel akarok erőt gyűjteni magamnak. De ostoba vagy — mondta önmagának. — Hát edd meg a másik repülőhalat.“ Ott volt a repülőhal csakugyan, szépen megtisztogatva, s az öreg felemelte a bal kezével és rágni kezdte, gondosan megrágta a szálkákat, megeszegette az egészet, lerágía egészen a farkáig. „Sokkal táplálóbb ez, mint a többi hal — gondolta. — Vagy legalábbis olyan erőt ad az embernek, amilyenre nekem van szükségem. Hát most már megtettem minden tőlem telhetőt — gondolta. — Kezdheti szépen a körözést, kezdhetjük a harcot.“ Harmadszor kelt fel a nap, amióta tenger-31
