Kárpát, 1959 (2. évfolyam, 1-12. szám)
1959-06-01 / 6. szám
Talán ennem kellene belőle egy kicsit akkor is, amikor majd megtisztogatom. Ez nehezebben fog csúszni, mint a bonito. No de hát semmi sem könnyű.“ — Hogy érzed magad, te nagy hal? — kérdezte hangosan. — Én jól érzem magam, a bal kezem rendbejött, és ennivalóm is van annyi, hogy elég lesz éjszakára és a holnapi napra. Húzd hát a csónakot, nagy hal. Azonban nem érezte igazán jól magát, mert a hátát vágó kötél úgy fájt, hogy szinte már nem is fájt, hanem csak tompán sajgott, ami sehogyan sem tetszett neki. ,,De hát volt ez már rosszabbul is, csúnyább dolgokat is kibírtam — gondolta. — A kezemen csak egy kis horzsolás van, a másikból pedig kiállt a görcs. A két lábammal meg nincsen semmi hiba. Ráadásul most már nagy előnyben vagyok vele szemben a táplálkozás terén.“ Közben beesteledett, mert szeptemberben már gyorsan besötétedik napszállat után. Nekidült a csónak orrának, a vásott faperemnek, és iparkodott pihentetni minden tagját, amennyire csak lehetett. Már feljöttek az első csillagok. Nem tudta a nevét a Rigelnek, az Orion bétájának, de látta és tudta, hogy nemsokára feljönnek mind a többiek is, és ott legelésznek majd fölötte az égen az ő távoli jó barátai. — Ez a hal is jó barátom — mondta fennhangon. — Ilyen csodálatos halat még soha életemben nem láttam, ilyenről még nem is hallottam. Mégis meg kell ölnöm, örülök, hogy nem kell azon igyekeznünk, hogy megöljük a csillagokat. ,,Mi volna, ha az embernek naponta azon kellene igyekeznie, hogy megölje a holdat?- gondolta. — A hold elszökik, elbujdosik. De képzeljük csak el, mi volna, ha az embernek mindennap azzal kellene vesződnie, hogy megölje a napot? Igazán szerencsénk van“ — gondolta. Aztán sajnálni kezdte a nagy halat, hogy nincs mit ennie, de akármennyire is sajnálta, egy pillanatra sem ingott meg az elhatározásában, hogy megöli. „Hány ember lakik majd jól belőle — gondolta. — Ámbár, vajon, megérdemlik-e, hogy ehessenek belőle? Dehogy érdemlik meg, dehogy érdemlik. Egyikük sem méltó arra, hogy megegye, mert olyan nagyszerű ennek a halnak a viselkedése, olyan méltóságos a magatartása.“ „Nem értek én ezekhez a dolgokhoz - gondolta. — De azért nagyon jő., hogy nem kell igyekeznünk megölni a napot vagy a holdat, vagy a csillagokat. Elég, ha itt él az ember a tengeren és megöli igaz testvéreit.“ „No — gondolta — most inkább azon járjon az eszem, hogy össze kell kötöznöm az evezőket. Van ennek előnye is, de van veszélye is. Esetleg olyan sok zsinórt kell aztán kiengednem, hogy könnyén elúszhat a hal, ha nekiiramodik, másrészt meg nagyon is helyénvaló ez az evezőnehezék, mert véget vet a csónak könnyű futásának. A csónak könnyűsége meghosszabbítja a kínlódásunkat, mind a kettőnk kínlódását, de egyben biztonságot jelent nekem, mert ez a hal nagyon sebesen is tud úszni, amivel eddig még meg sem próbálkozott. De hát mindegy, akárhogyan is lesz, mindenesetre ki kell beleznem a delfint, hogy meg ne romoljon, és ennem kell belőle, hogy erőt gyűjtsék magamnak.“ „Most még egy órát pihenek, aztán megtapogatom a zsinórt, hogy elég nyugodtan és egyenletesen uszik-e még mielőtt hátramennék a csónak farába elintézni és eldönteni ezeket a dolgokat. Közben majd kiderül, hogy mutatkozik-e valami változás nála, és majd figyelem, hogy miként viselkedik. Nem rossz ez az evező-nehezék: de most már itt az ideje, hogy mindenekelőtt a biztonságot nézzük! Még nagyon eleven, s láttam, hogy a horog a szája szögletében van, és szorosan összecsukja a száját. A horgot fel sem veszi. Az éhség az igazi gyötrelme, meg az, hogy olyasmi ellen kell küzdenie, amit nem ért, ez az igazi baja. Most csak pihenj, öreg, és hadd dolgozzon ő, amig sor nem kerül a következő feladatodra.“ Pihent vagy két órát, legalábbis ő ennyi időnek becsülte. A hold már későn kelt, úgyhogy semmiből sem tudta megítélni, hogy mennyi idő telt el. De a pihenése sem volt igazi pihenés, csak viszonylagos. A hal súlya még mindig a vállát nyomta, de a bal kezét feltette a csónak peremére, és az ellenállást, a hal fékentartását egyre jobban rábízta magára a csónakra. „Milyen könnyű volna, ha egyszerűen megköthetném a zsinórt — gondolta. — Csakhogy akkor akármilyen apró kis rántással eltéphetné. A testemmel kell kipárnáznom a kötél feszülését és szakadatlanul készenlétben kell lennem, hogy utána engedhessek a zsinórból két kézzel.“ — Az ám, de egy szikrát sem aludtál, öreg — mondta fennhangon. — Elmúlt egy fél nap meg egy éjszaka, aztán most még egy nap, és nem aludtál semmit. Ki kell fundálnod a módját, hogy alhassál egy kicsit, amig nyugton van és egyenletesen halad. Ha nem alszol, akkor könnyen zavarossá válhatik a fejed. „Elég tiszta még a fejem — gondolta. — Nagyon is tiszta. Olyan tiszta, mint a csillagok fénye, akik a testvéreim. Azért mégis aludnom kell egy kicsit. Ök is alszanak, a csillagok meg a nap és a hold is alszik, sőt néha még az óceán is alszik, bizonyos napokon, amikor megszűnik az áramlat, és egészen sima a viz tükre.“ „De ne feiedkezzünk majd meg az alvásról — biztatta magát. — Rá kell szánnom magam és ki kell eszelnem valamiféle egyszerű és biztos módszert a zsinórokkal. Most pedig gyerünk hátra és intézzük el a delfint. Ha aludnom is kell, akkor nagyon veszedelmes odakötni az evezőket nehezéknek.“ „Kibírnám alvás nélkül — magyarázta ön-2?
