Kárpát, 1959 (2. évfolyam, 1-12. szám)
1959-06-01 / 6. szám
zá idejében, mielőtt bárkinek is munkába kellett volna mennie. Ettől fogva sokáig csak úgy hívta őt mindenki, hogy ,,a bajnok“, tavasszal pedig rendeztek egy visszavágó mérkőzést. Erre a mérkőzésre azonban már csak kis pénzeket tettek a fogadók, s Santiago elég könnyen legyőzte a cienfuegosi négert, mert az első viadalon elszenvedett veresége megrendítette a néger önbizalmát. Santiago utána még néhányszor kiállt ezzel-azzal, de aztán abbahagyta. Meg volt róla győződve, hogy úgyis mindenkit megverne, bárki emberfiát, ha nagyon akarná, és az volt a véleménye, hogy a halászat szempontjából nem tesz jót a jobb karjának ez a sok erőltetés. Próbaképpen gyakorolni kezdte a dolgot a bal kezével. A bal keze azonban világéletében hűtlenül cserbenhagyta, sosem volt hajlandó elvégezni a rábizottt feladatot, úgyhogy Santiago nem is bizott benne. „A nap majd most jól kiszívja belőle a nyavalyát —— gondolta. — Nem görcsösödik meg nekem még egyszer, hacsak nagyon hidegre nem fordul az éjszaka. Kiváncsi vagyok, hogy mit hoz ez a mai éjszaka.“ Egy repülőgép szállt el a feje fölött, útban Miami felé, s az öreg nézte, ahogy a gép árnyéka felijesztette a repülőhalak rajait. — Ahol ennyi sok repülőhal van, ott delfinnek is kell lennie — mondta. Hátradőlt, a hátával meghúzta a zsinórt, hogy kipróbálja, enged-e mar valamicskét a nagy hal. De nem engedett, a zsinór kőkemény maradt és vizcseppeket gyöngyözött magából, ami az jelentette, hogy a következő pillanatban esetleg már megpattan. A csónak csöndesen haladt előre, Santiago nézte a repülőgépet, amig csak él nem tűnt a szeme elől. ,,Furcsa érzés lehet repülőgépen ülni — gondolta. — Vajon milyen a tenger onnét felülről? Biztosan jól lehet látni a halakat, ha nem repülnek nagyon magasan. Szeretnék kétszáz öl magasan repülni, nagyon lassan, és nézni felülről a halakat. Amikor teknősbékára vadásztunk és hajón jártam a tengert, sokszor voltam fent a főárbóc keresztvitorláin, s még onnét is sok mindent lehetett látni. A delfinek zöldebbek onnét felülről, jól látszik a csíkozásuk meg a bíborvörös foltjaik, s tisztán láthatja az ember a rajokat mind, ahogy együtt úsznak. Miért van az, hogy a mély áramlatok gyorsan úszó halai mind vöröshátuak, és rendszerint bíborvörös foltjaik és csíkjaik is vannak? A delfin persze azért látszik zöldnek, mert voltaképpen aranyszínű. De ha élelemre vadászik, alaposan kiéhezve, akkor bíborvörös csikók tűnnek fel a két oldalán, mint a marlinoknak. Vajon mérgében vörösödik igy el, vagy a nagyobb sebességtől?“ Éppen mielőtt besötétedett volna, ahogy elhaladtak egy nagy sargassum-moszat szigete mellett, amely úgy apadt-dagadt, úgy ringott-rengett a békés vizen, mintha az óceán szerelmeskednék valakivel egy sárga paplan alatt, a kis horgára ráakadt egy delfin. Akkor látta csak meg, amikor a delfin feldobta magát a vízből, szinarany csillogással a hanyatló nap utolsó sugaraiban, szilajon hajladozva, csapkodva, ficánkolva a levegőben. Újra meg újra felugrott, ismételgette félelmének légtornászmutatványait, az öreg halász pedig visszaügyeskedte magát a csónak farába, lekuporodott, jobb kezével és a jobb karján tartotta a nagy kötelet, s a bal kezével kezdte behúzni a delfint. Meztelen bal talpával mindig rálépett a behúzott zsinórdarabra. Mikor a hal a csónak farához ért s ött vergődött, ficánkolt, dobálta magát kétségbeesetten egyik oldaláról a másikra, az öreg kihajolt a csónakból és beemelte a biborpöttyös, csiszoltarany halat a hajó farába. A delfin szaporán tátogott, harapdálta a horgot, s a fejével, farkával, hosszú lapos testével döngölte a csónak fenekét, amig Santiago rá nem csapott bunkósbotjával a hal fényes arany fejére. A delfin megborzongott és mozdulatlanul elnyúlt. Az öreg halász kiszedte belőle a horgot, egy másik szardíniát akasztott rá a horogra és újra kivetette. Aztán lassan visszaküszködte magát a csónak orrába, megmosta a bal kezét, beletörülte a nadrágjába. Áttette a nehéz zsinórt jobb kezéből a bal kezébe, aztán megmosta a jobb kezét is a tengerben s közben nézte a lebukó napot, ahogy alámerült az óceánban, nézte a nagy zsinórt, amint lefut a vízbe.- Még ugyanúgy bírja —- mondta. De amint figyelte a kezefejének áramló viz mozgását, észrevette, hogy határozottan meglassudott ez a mozgás.- összekötözöm a két evezőt a csónak falában, ez majd lelassítja őt éjszaka —• mondta. — Ezt az éjszakát még bírja vígan, de én is bírom. „Okosabb lesz egy kicsit később kibelezni a delfint, hogy megmaradjon a vére — gondolta. — Majd később megcsinálom ezt is, és egyúttal az evezőket is összekötözöm féknek. Most jobb, ha békén hagyom a nagy halat, nem kell őt háborgatni napnyugtakor. A naplemente órája nehéz óra minden halnak.“ Megszárogatta a kezét a levegőben, aztán megmarkolta a zsinórt, kényelembe helyezkedett, amennyire csak lehetett, hátrahuzatta magát a csónak orrába, amig neki nem tudott támaszkodni a faperemnek, úgy, hogy a csónak átvette tőle a teher felét vagy talán még többet is. „Beletanulok lassacskán — gondolta. — - Legalábbis ebbe a részébe beletanulok. És azt se felejtsük el, hogy nem evett semmit, amióta ráment a horogra, pedig óriási nagy hal, sok táplálékra van szüksége. Én megettem az e°ész bonitót. HolnaD megeszem a delfint,- a dorrdó-t — az öreg így nevezte. — 28
