Kárpát, 1959 (2. évfolyam, 1-12. szám)

1959-06-01 / 6. szám

gondolj semmire. Elég, ha a hal fárasztja magát. Te minél kevesebbet fáraszd magad.“

Már délutánra járt az idős, s a csónak még mindig ugyanolyan lassú, egyenletes ütemben haladt. A keleti szél azonban most egy kicsit megnehezítette a vontatást. Az öreg halász szelíden hajózott a csöndes tengeren, és a hátára feszülő kötél fájdalmas szorítását is enyhének, könnyűnek érezte.

Délután egyszer megint emelkedni kezdett a zsinór. De a hal csupán feljebb jött egy kicsit és ott úszott tovább. A nap Santiago bal karját, bal vállát meg a hátát sütötte. ,,Szóval a hal északról keletre fordult“ — gondolta.

Most, hogy már látta a halat, maga elé tudta képzelni, amint úszik ott lent a vízben, bíborvörös mellső uszonyait kiterjesztve, mintha szárnya volna, s ahogy a nagy, merev farka szeldeli, hasitja a sötét tengert. ,,Vajon lát-e jól ott a mélyben — tűnődött az öreg. — Elég nagy a szeme, és a ló, amelynek sokkal kisebb szeme van, lát vele a sötétben. Persze nem a vaksötétben. De majdnem olyan jól, mint a macska.“

A napsütés jóvoltából, s minthogy állandóan mozgatta az ujjait, a bal kezéből most már majdnem teljesen kiállt a görcs, kezdett hát lassan egyre több munkát rábízni, s a hátizmait is megnyujtóztatta, hogy egy kicsit odább táncoltassa a hátán a kötelet.

— Ha még mindig nem fáradtál el, te nagy hal — mondta fennhangon —, akkor igazán nem tudom, miféle fából faragtak.

Santiago már nagyon fáradt volt, s tudta, hogy hamarosan leszáll az este, igyekezett hát másra gondolni. A nagy bézból-ligákra gondolt, a Gnan Ligas-ra, ahogy ő nevezte, s tudta, hogy a New York-i ,,Yankee“-csapat a detroiti „Tigris“ ellen játszik.

„Már második napja lesz, hogy nem tudom a juegos eredményeit — gondolta. — De hát bíznom kell bennük, méltónak kell lennem a nagy DiMaggióhoz, aki mindent tökéletesen csinál, még akkor is, ha a sarokcsont-sarkantyú fájdalma hasogatja a sarkát. Mi lehet az a csont-sarkantyú vajon? — tanakodott magában. — Un espuela de hueso. Mi nem ismerjük, mi nem kapunk csont-sarkantyút. Olyasféle fájdalom ez talán, mintha egy harci kakas mélyesztené bele a karmát az ember bokájába? Annyira fájdalmas? Én nemigen bírnám ki, hogy kiverjék a fél szememet vagy akár mind a kettőt, és azért csak harcoljak tovább, mint a kakasviadalok kakasai. Az ember nem sokat ér a nagy madarakhoz és állatokhoz képest. De azért szívesen cserélnék ezzel a nagy hallal ott lent, a sötét vízben.“-— Hacsak cápák nem jönnek — mondta fennhangon. — Mert ha jönnek a cápák, akkor Isten legyen irgalmas neki is, meg nekem is.

„Vajon a nagy DiMaggio is kitartana annyi

ideig ezzel a hallal, ameddig én ki fogok tartani? — gondolta. - Egészen biztos, hogy kitartana, már csak azért is, mert ő még fiatal és erős. Azonkívül az apja is halász volt. De nagyon fáj neki vajon az a csontsarkantyu ?“

— Nem tudom — mondta hangosan. Nekem sosem volt csont-sarkantyúm.

Mikor leszállt a nap, emlékezetébe idézte a régmúlt időket, hogy önbizalmat merítsen belőle, a casablancai csapszéket, ahol azt a karlenyomósdit játszotta a Cienfuegosből való nagy, behemót négerrel, a kikötő és a hajómühelyek legerősebb emberével. Egy álló nap és egy álló éjszaka viaskodtak, nekikönyökölve az asztalnak egymással szemben, szorosan összekulcsolt kézzel, felemelt kar- i al, könyökükkel a krétavonalon. Mindegyik a másik karját igyekezett lenyomni az asztal lapjára. Fogadásokat kötöttek rájuk, jöttekmentek az emberek a helyiségben, a petróleumlámpák alatt, s Santiago nézte a néger karját, a néger kezét, néztek szembe egymással. Az első nyolc óra után négyóránként váltották a döntőbirákat, hogy a leváltottak alhassanak. Kiserkent a vér a körmük alól, az ő kezén is, meg a néger kezén is, farkasszemet néztek egymással, nézték a másik karját, s az emberek, akik fogadásokat kötöttek rájuk, ki-be jártak a szobába és hosszúlábú székekről, a falnak támaszkodva, figyelték a vetélkedést. Az ivónak világoskékre mázolt deszkafala volt, a kőolajlámpák rávetették az árnyékukat. Ahogy a parti szél himbálta a lámpákat, a néger óriási árnyéka ide-oda mozgott a falon.

Az esélyek folyton váltakoztak egész éjszaka, a négert rummal itatták, cigarettára gyújtottak neki. A néger aztán, a rumozás után, emberfölötti erőfeszitésbe fogott és az öreg halászt — aki akkor még nem volt öreg halász, hanem El Campeón, azaz Santiago, a bajnok — egyszer sikerült majdnem háromujjnyival lenyomnia. Santiago azonban újra visszanyomta kezét a holtpontra. Most már biztosra vette, hogy legyőzi a négert, aki egyébként pompás fickó volt és nagyszerű atléta. Virradóra aztán, mikor a fogadók már azt akarták, hogy mondják ki a döntetlent, s a biró rázta a fejét, Santiago összeszedte minden erejét és addig nyomta, nyomta lefelé a néger kezét, amig le nem szorította egészen az asztal lapjára. A mérkőzés vasárnap reggel kezdődött és hétfőn reggel ért véget. A fogadók közül sokan azért kérték, hogy mondják ki a döntetlent, mert munkába kellett menniük a kikötőbe, cukroszsákokat hordani a hajókra, vagy a Havanai Szénkereskedelmi Társaságnál kellett munkába állniuk. Máskülönben mindenki azt kívánta volna, hogy vívják végig a mérkőzést, amig el nem döntik, hogy kié a győzelem. De hát Santiago igy is eldöntötte, s méghoz27