Kárpát, 1959 (2. évfolyam, 1-12. szám)
1959-06-01 / 6. szám
elmerül, és a zsinór kezd leperegni az orsóról. — Három arasszal hosszabb, mint a csónakom — mondta az öreg. A zsinór sebesen pergett lefelé, de egyenletesen; a hal nem volt megrémülve. Az öreg halász két kézzel igyekezett visszatartani a zsinórt, éppen annyira, hogy azért el ne szakadjon. Arra gondolt, hogy ha nem tudja lelassítani a halat állandó fékezéssel, a hal könnyen lepergetheti az összes zsinórt és eltépheti. „Nagy hal — gondolta —, szépszerével kell megfékeznem. Ügyelnem kell, hogy meg ne tudja, milyen erős, se azt, hogy mire lenne képes, ha nekiiramodnék. Ha neki lennék, most nekidurálnám magam istenigazában és addig száguldanék, amig valami el nem szakad. De hát a halak, hála Istennek, nem olyan értelmesek, mint mi, akik megöljük őket; ámbár sokkal nemesebbek és sokkal hasznavehetőbbek nálunk.“ Az öreg halász már sok nagy halat látott életében. Látott nem egyet, amelyik öt mázsánál is többet nyomott, fogott is két ilyen nagy halat, de nem egyedül. Most egyedül volt. A part már rég nem látszott, s itt, meszsze kint a tengeren, hozzá volt kötözve a legnagyobb halhoz, amit életében látott, olyan nagy halhoz, amilyenről még mesélni sem hallott, és a bal keze még mindig olyan merev volt, mint a saskeselyü behúzott karma. „De majd csak kiáll belőle a görcs, hogy segíthessen a jobb kezemnek. Hárman vannak testvérek: a hal, a jobb kezem meg a bal kezem. Ki kell hogy álljon belőle a görcs. Nem is méltó hozzá ez a dolog.“ A hal lassított, megint a szokott ütemben úszott. „Vajon miért vetette fel magát? — tűnődött az öreg halász. •— Szinte azt hihetné az ember, hogy éppen csak meg akarta mutatni nekem, mekkora nagy hal, azért vetette fel magát. Hát most már mindenesetre tudom - - gondolta. — Én meg azt szeretném megmutatni neki, hogy engem miféle fából faragtak. De akkor meglátná a görcsös bal kezemet. Csak hadd higgye inkább, hogy különb ember vagyok, mint amilyen vagyok, és akkor különb is leszek. Szeretnék a helyében lenni most — gondolta —, ha megkaphatnám az ő erejét és tehetségét, szemben az én puszta akaratommal és eszemmel.“ Kényelmesen nekitámaszkodott a faperemnek, tűrte nyugodtan a bajait, a hal pedig rendületlenül úszott, és a csónak csöndesen siklott előre a sötétlő vizeken. Keleti szél támadt, egy kicsit felborzolta a tengert, s mire dél lett, az öreg halász kezéből kiállt a görcs. — Ez nem jót jelent neked, nagy hal — mondta, s odább tolta a vállán a zsinórt, a zsák fölött. Nyugodtan üldögélt, pedig fájdalmai voltak, noha a fájdalmairól egyáltalán nem vett tudomást. — Nem vagyok vallásos ember — mondta. — De azért elmondok tiz Miatyánkot és tiz Üdvözlégy-Máriát, hogy kifoghassam ezt a halat, és ha sikerül, elzarándokolok a cobrei Madonnához, ezt is megfogadom. Becsületemre mondom. Belefogott az imádságokba, gépiesen. Olyan fáradt volt, hogy néha elakadt, nem jutott eszébe az imák szövege, erre aztán hadarva mondta tovább, gépszerü gyorsasággal, hogy el ne akadhasson bennük. „Az Üdvözlégv könnyebb, mint a Miatyánk“ — gondolta magában. —■ Üdvözlégy Mária, malaszttal teljes, az Ur van teveled. Áldott vagy te az asszonyok között és áldott a te méhednek gyümölcse, Jézus. Asszonyunk, Szűz Mária, Istennek szent anyja, imádkozzál érettünk, bűnösökért, most és halálunk óráján. Ámen. — Aztán még hozzátette: — Boldogságos Szűz, imádkozzál ennek a halnak a haláláért. Még ha ilyen nagyszerű, csodálatos hal is. Mikor befejezte az imáit, sokkal jobban érezte magát, jóllehet a fájdalmai nem csökkentek, sőt talán még fokozódtak is egy kicsit: nekidült a csónak orrának és gépiesen mozgatni kezdte a bal keze ujjait. A nap most már forrón tűzött le rá, noha a könnyű szél lassan-lassan erősödött. Legokosabb lesz, ha megint kivetem azt a kis horgot, a csónak farában — mondta. — Ha a hal rászánja még ezt az éjszakát is, akkor újra ennem kell majd. Az üvegben sincs már sok viz. Nem hinném, hogy egyebet foghatnék, mint delfint. De ha elég frissen megeszem, akkor nem rosszízű. Jó volna, ha ma éjszaka beugranék a csónakomba egy repülőhal. De hát nincs lámpám, amivel csalogathatnám őket. A repülőhal húsa nagyszerű nyersen is, és fel sem kellene metélnem. Takarékoskodnom kell az erőmmel, ahogy csak tudok. Atyaisten, nem tudtam, hogy ekkora nagy hal. — Azért mégis megölöm — mondta. — Hiába minden dicsősége és nagyszerűsége. „Pedig ez nem igazság — gondolta. — De meg akarom mutatni neki, hogy mire képes az ember, s hogy mennyit tud elviselni az ember.“ — Azt mondtam a fiúnak, hogy én nem akármilyen öregember vagyok — mondta. — Hát most eljött az ideje, hogy bebizonyítsam. Hogy ezt már ezerszer is bebizonyította, az most nem számított semmit. Újra be kell bizonyítania. Elölről kell kezdenie minden alkalommal, és ami elmúlt, arra sohasem gondolt többé, ha cselekednie kellett. „Jó volna, ha aludna egyet, s ha én is alhatnám és álmodhatnék az oroszlánokról —■ gondolta. — Miért van az, hogy csak az oroszlánok maradtak meg az emlékezetemben? — No de ne töprengj, öreg, ne törd a fejed — biztatta magát. — Most csak támaszkodj neki szépen a deszkának és ne 26
