Kárpát, 1959 (2. évfolyam, 1-12. szám)
1959-06-01 / 6. szám
Ernest Hemingway: AZ ÖREG HALÁSZ ÉS A TENGER (Folytatás) „Tulajdonképpen nem is érdemes mással törődni, csak a célszerűséggel — gondolta. — Jó volna egy kis só. És okosabb, ha megeszem az egészt, mégha nem is vagyok éhes, mert nem lehessen tudni, hogy amit meghagyok, az megszárad-e aztán a napon, vagy megrohad inkább. A nagy hal nyugton van, kitartóan úszik. Megeszem az egészet, akkor aztán elvetettem a gondját ennek is.“ — Türelem, kezem, türelem — mondta. — Miattad eszem ezt a halat. „Bárcsak megetethetném a nagy halat is. Hiszen a testvérem. De hát meg kell őt ölnöm, és nem szabad elgyöngülnöm, hogy meg bírjam ölni.“ Lassan, lelkiismeretesen mind megeszegette a hosszúkás szeleteket. Aztán kiegyenesedett, megtörülte a kezét a nadrágjában. — Nna — mondta. — Eleresztheted a kötelet, kezem, majd fél kézzel fogom őt addig, a jobb kezemmel tartom öt addig, amig abba nem hagyod ezt a szamárságot. — Bal lábával rálépett a nehéz kötélre, amit eddig a bal kezével fogott, s hátradült, beledült a hátának feszülő zsinórba. — Isten segítségével elmúlhatna már a görcs a kezemből — mondta. — Mert nem tudom, hogy mi a szándéka a halnak. „Ámbár nyugton van, úgy látszik — gondolta. — Megvan a maga terve, úgy látszik. De vajon mi lehet a terve? — tűnődött. — R mi az én tervem? Akkora nagy hal, hogy alkalmazkodnom kell majd az ő terveihez, ki kell majd találnom valamit hamarjában. Ha feljön a felszínre, akkor meg tudom ölni. D*' nem akar feljönni. Lent marad örökre. Márpedig akkor én is lent maradok vele örökre.“ Nadrágjához dörzsölte a görcsösen összegörbült ujjait, próbálta lazítani őket. De nem sütéstől fölengednek.“ „Talán majd ha megesütéstől fölengednek.“ Talán majd a megemésztettem ezt az erős nyers tonhalat, talán akkor majd fölengednek. Ha szükségem lesz a két kezemre, akkor úgyis szétnyitom az ujjaimat, lesz, ami lesz. De most még nem akarom erőszakkal szétfeszegetni őket, fölösleges. Csak hadd engedjen fel a görcs magától, nyíljanak csak szét az ujjaim a saját jószántukból. Végtére is, elég rosszul bántam velük az éjszaka, amikor ki kellett szabadítani és össze kellett kötözni a különböző zsinórokat.“ Végigpillantott a tengeren és ráeszmélt, hogy milyen egyedül van. A mély, sötétlő vízben látta a szivárványos fényfoltokat, az előrefeszülő zsinórt, meg a szélcsönd furcsa, ríngatódzó hullámait. A felhők gomolygása a passzátszelek közeledését jelezte, s ahogy az öreg Santiago felnézett, vonuló vadkacsák éles körvonalait látta az égre rajzolódni a viz fölött, aztán elmosódtak, aztan megint élesen kirajzolódtak, s az öreg halász rájött, hogy soha nincs egyedül a tengeren senki emberfia. Arra gondolt, hogy némely ember menynyire fél kint a tengerem a kis csónakban, ha már nem látja a partot, de igazuk is van — gondolta —, ha a váratlan viharok hónapjaiban mennek ki messzire. Most azonban a nagy orkánok hónapjaiban jártak, s ilyenkor, ha éppen nincs orkán, olyan szép idő van, mint soha máskor. Ha orkán fenyeget, már napokkal előbb lehet látni a jeleit az égen, persze csak kint a tengeren. A partról nem látják, mert nem tudják, hogy mit kell nézni — gondolta. A partról különben is biztosan megváltozik a felhők formája. De hát most nem lesz szélvihar, nem közeledik orkán. Felnézett az égre, a fehér gomolyfelhők úgy fonódtak össze, mint barátságos fagylalihalmocskák, fölöttük pedig, magasan fent, a fátyolfelhők áttetsző tollazata simult a kitárult szeptemberi égboltra.- Gyönge kis brisa jön — mondta. — Nekem szebb idő jár, mint neked, nagy hal. A bal keze még mindig görcsben volt, de lassan már nyújtogatni kezdte az ujjait. „Utálom a görcsöt — gondolta. — Az embert tulajdon teste hagyja cserben hütlenül. Ha hányni kell az ételmérgezéstől, vagy hasmenést kap az ember, ez megalázó mások előtt. A görcs azonban, a calambre — mert gondolatban mindig spanyol nevén nevezte - a görcs önmaga előtt alázza meg az embert, kivált ha egyedül vagyunk.“ „Ha itt volna velem a gyerek, most dörzsölgethetné a kezemet, kinyomogathatná belőle a görcsöt — gondolta. — De majd csak elmúlik igy is.“ Mielőtt még észrevette volna, hogy a zsinór hajlása megváltozott a vízben, a jobb kezével kipróbálta a feszülését, hogy enyhült-e kissé. Aztán megint beledült a kötélbe, s ahogy a merev bal kezét ütögetni kezdte a csípőjéhez szapora, erélyes csapkodással, hirtelen meglátta, hogy a zsinór lassan emelkedik, lassan hajlik fölfelé. — Feljön — mondta. — Siess, kezem. Gyerünk, siess, légy szives. A zsinór lassan, egyeneletesen emelkedett, aztán az óceán felszíne kipuposodott a csónak előtt, és a hal felbukkant. Jött, jött, emelkedett ki a tengerből végeláthatatlanul, a két oldalán csurgóit róla lefelé a viz. Csillogott a napfényben, a feje meg a háta sötét bíborvörös volt, és a napsütésben látszottak a két oldalán a széles, halvány levendula szinü csikók. Kard-csőre olyan nagy volt, mint egy bézból-ütő, és hosszú, elvékonyodó formájú, mint a vivótőröké. Teljes nagyságában kiemelkedett a vízből, aztán simán, mint a búvár, visszabukott, s az öreg halász látta, hogy a hal farkának nagy kaszapengéje is 25
