Kárpát, 1959 (2. évfolyam, 1-12. szám)
1959-06-01 / 6. szám
gédséget, igy csak nagyot sóhajtott és ment tovább. De Ramu nem volt már mellette. Visszamaradt, karja közt tartotta a kis sebesült harcost és törölgette cseppegő vérét. A lassan megnyugodó gyermek feje fölül Ramu a lányra nézett, s ebben a pillantásban volt valami, mitől a vér fiatal, dióbarna orcáiba szökött, valami, minek forrása nem egyedül Ramu szenvedélyes szemében feküdt A férfi kis pártfogoltját csendben a kövezetre fektette, guggoló helyzetéből nem mozdulva, lassan rágyújtott egy cigarettára, s a nélkül, hogy szemét egy pillanatra is levette volna Visakharól, békésen füstölni kezdett. Visakhanak le kellett tennie a korsót; nehéz ezüst bokapereceit feltolva helyet foglalt ő is a földön. Az asszonyok sajátságos ösztönével megérezte, hogy valami történt. De amit Ramu közölni akart vele, az oly váratlanul jött, hogy könnyek szöktek szemébe. Mert Ramu csak annyit mondott: “Visa, menj a paphoz, mondd meg neki, állapítson meg egy kedvező napot házasságunkhoz. Nem vágyóik többé az éjszaka ura, hanem egyszerű munkás az uj cukorgyárban.” Ramu nem érzett semmi lelkiismeretfurdalást a feladott mesterség iránti hűtlensége miatt, amint tovább folytatta: “A cukorgyárban kaptam munkát. Minden rendben van, mert doktor Sahib melegen ajánlott öccsének, aki ott üzemvezető. Nincs hát uj orrgyürü, mig az első bért meg nem kaptam. S minden este meleg olajjal kell kenegetned urad lábát!” Visakha először érthetetlenül meredt maga elé, de aztán lassan, hangtalanul kacagni kezdett, miközben színes saruja szegélyével egyre törülgeíte a szakadatlanul folyó örömkönnyeket. Aztán, néhány földöntúli boldog pillanat után megint a régi reális lány lett belőle. “Tudod-e, mi lesz most az első teendőm? Eltalálod-e?” S mielőtt a fiú felelhetett volna, maga mondta tovább: “Elmegyek most Durga Anya templomába és hálaáldczatot mutatok be neki.” “Buta fehérszemély”, susogta Ramu, “csak hálálkodni akarsz? Nem akarsz semmit sem a jó istennőtől kérni?” Visakha csak nevetett ennyi férfibutaság hallatára. “Persze hogy rengeteget fogok tőle kérni. Imádkozom majd egy kis lakásért közel egy kúthoz, két kecskéért, egy orrkarikáért tiszta aranyból és természetesen egészségedért. S mindnek hálát fogok adni, Durganak, Kálinak meg Laksminak, hogy belőled és belőlem megint értelmes lények lettek.” A természetes boldogságtól mindjobban ragyogó arccal folytatta: “Kérni fogok az istennőtől egy darab földet, ahol építhetsz kunyhót számunkra.” De amint a hosszú felsorolást éppen befejezte, Ramu megragadta karját, “Visakha, ostoba leány, csak egy gyerekért imádkozz' És, nagyon kérlek Visakha, el ne felejtsd az istennőnek nagyon világosan megmondan hogy kisleányt akarok.” Az emberi érzékenységről-Csodálatos az is, mennyire érzékenyek az emberek. Mint egy rózsa. Mint egy kankalin. Oly végzetesen figyelnek minden szóra, mely hiúságukat sértheti, mint senki és semmi az élők világában. Egy hanglejtés is halálra tud sebezni egy embert, igen, már az is ha éppen hallgatsz róla, mikor ö úgy várja, hogy dicsérjed, vagy helyeselj neki: örökké ellenségeddé változtat egy embert. S ugyan ezek az emberek, akik ilyen félelmesen finom hallással érzékelnek mindent, ami személyükre vonatkozik, akik egy kézszoritás bensöségén, egy telefonbeszélgetés hanglejtésén is átérzik személyük felé villanó véleményt, vagy igazságot, ezek a mimózánál is gyöngédebb és érzékenyebb emberek gondatlanul követik el a legotrombább aljasságokat, szemrebbenés nélkül kegyetlenkednek, közömbösen és néha jókedvűen is. Az emberi léleknek ezt a rugalmasságát nem érdemes bírálni: csak tudni kel! erről. S nem lepődni meg semmin, soha. (Márai Sándor). Ady Endre: AZ UR ÉRKEZÉSE. Mikor elhagytak, Mikor a lelkem roskadozva vittem, Csöndesen és váratlanul Átölelt az Isten. Nem harsonával, Hanem jött néma, igaz öleléssel, Nem jött szép, tüzes nappalon, De háborús éjjel. És megvakultak Hiú szemeim. Meghalt ifjúságom, De őt, a fényest, nagyszerűt, Mindörökre látom. 23
