Kárpát, 1959 (2. évfolyam, 1-12. szám)
1959-01-01 / 1. szám
REGE A LÁTHATATLAN KÉZRŐL Horthy Miklósné halálára Verne Gyula könyvei között amerikai tárgyú regény is van: A rejtelmes sziget... A szél éppen egy kikötött ballonnal hancurozik a philadelphiai várbörtön udvarában. Elsodort emberek, politikai rabok, hét szegény száműzött azon a léghajón szeretne hazajutni egy viharos éjszakán. A tartóköteleket el is baltázták szerencsésen. Azonban a tenger felett elfogy a szerencse. Az elsodort embereket kosárral és kilyukadt labdával együtt lecsapja az irgalmatlan vihar a Rejtelmes Sziget sarába. Iparkodó, élelmes, csudálatos uj élet kezdődik a szigeten, ami persze el sem volna képzelhető valami láthatatlan kéznek á megsegítése nélkül. Egyszer ez az ismeretlen, kedves kéz a csónakjukat oldja el és átlöki hozzájuk, a túlsó partra, Bibliát, lámpát, mérnöki műszert úsztat a partra ez a kedves, titokzatos kéz, vízmentes ládában. Máskor villamos csengőt, telefont húz ki egy éjszakán a barlangi lakás és a tanya között. Egyszer pedig chinint csempész titokban az asztalukra, amikor Harry, a hetedik, a legkisebbik testvér már éppen haldokolna. A jóságos, titokzatos, segítő kéz a Némo kapitány keze volt, aki a világtörténelem legédesebb társbérlője volt és a Nautiluszon lakott a viz alatt, a Rejtelmes Sziget lábánál. Horthy Miklósné, született Purgly Magdolna nem a zárkózott Nautiluszon lakott, a viz alatt. Jóval a vizek felett élt, a szépséges királyi Várhegy magasságában. De volt szeme és szive még abból a magasságból is tiz éven keresztül figyelemmel kisérni hét, halálosanhüséges bukovinai székelyfalu életét, akik sirdogálva fejszézték már száz év óta a kegyetlen, megfeszült “tartókötelet”, és akiket, mind a hetet: a Mádéfalvi Veszedelem viharja sodort ki a felgyújtott Csikországból 1764 január 6-án, a magyar történelem legvéresebb vizkeresztjén. Horthyné szeme meglátta a szent Várhegyről a bukovinai csipkekendők vészes, kétségbeesett és immáron százéves lobogtatását: — Segítség! Vigyenek münköt haza, met elveszünk ... Meghallotta a sikoltó sziveket és számbavette a vészjelző tüzeket a bukovinai éjszakában, és megtalálta a segítés módját, holott finom kezeivel talán soha életében meg nem próbálta, hogy annak a boszorkányos gépezetnek babráljon a kerekei közé, ahol a napi politika mérgezett szálai és szövetei szövődnek. Titokzatos utakon előbb csak a Bibliát, a magyar katekizmust és a Harry orvosságát úsztatta hozzánk vízhatlan pakolásban a Rejtelmes Szigetre, Bukovinába. Az Eucharisztikus Kongresszus előtt már 400 vasúti jegyet is kaptunk, hogy a magyar élet szépségeibe beléfürödhessen a számüzöttek elgyötört szive. A Kongresszus csütörtöki napján külön székely misét akart hallani a budai Várkápolnában, ahova Kodály Zoltán ballagott fel orgonálni és magyar kórusomat kisérni ezen a csodálatos szentmisén. Ezen a délelőttön mutatta be székelyeimet Pacelli bíborosnak, a királyi Vár vendégének, akiből nemsokára római Pápa lett. Számunkra egy uj szent segítő kéz és közbenjáró előbb a felgyújtott falum visszaépítésében, aztán a hazatelepités nagy munkájában. Nyolc hónapon keresztül Észak-Erdély hazatérése után úgy látszott, hogy minden összeesküdött ellenünk. Az egyetlen kivétel, dr. Bonczos Miklós belügyi államtitkár volt, a magyar rendőrség feje, aki mindannyiszor nemcsak elhárította a fejemről a veszedelmet, hanem barátjává is fogadott és kedvesen felajánlotta otthonát, ahol bármikor megpihenhetek. Elárvult ügyem másik pártfogója gr. Teleki Pál volt. Tragikus halálakor reám szakadt az ég! Eközben Bukovinában az istenadta nép egy második mádéfalvi veszedelem viharait élte. Ekkor jött megint segítségemre a láthatatlan kéz. A Kormányzóné Klarg György bárónő által felhivatott a királyi Várba. Aztán végtelen ügyes manőverezéssel lehetővé tette, hogy férjével bármikor találkozhassam. Hogy folytathassam azt a nyolchónapos harcot, melyről egyetlen szót nem írhatott a saj. tó és egy vakkantásnyit el nem árulhatott a magyar rádió. Kormánybiztosságot állítottak fel a hazatelepitésümkre és annak kormánybiztosa Bonczos Miklós lett. Mikor a harminc vonat értük ment, egészen Hadikfalva állomásig, amikor a Horthy Miklósné gondoskodásából a fürösztő vonat, sőt egy kórházvonat is utánuk iramodott, akkor már az óriás-barakk is megépült Nagyilván, a fáradt vándorok megpihentetésére. És az utolsó vonat nyolc órával a határ végleges lezárása előtt lihegett át a háborús határon, amikor Magyarország még a béke szigetének Igéretföldje volt, úgy, ahogyan azt gróf Teleki Pál annak látta. Sok levelet küldtem Horthy Miklósnénak. Nem is az én leveleim érdekelték őt a portugáliai számkivetésben, hanem a “mellékletek”. A lurkók levelei, akik valamikor az ő fürdővonatának zuhanyai alatt csintalankodtak. Ma már mérnökök, szakmunkások, zeneművészek, virtuózok, szobrászok, kitűnő orvosok. A mai mostoha, árva Magyarország száraz, kiaszott, kegyetlen emlőit szívják és szidják; Jugoszláviába hétszázan szöktek ki, leányok is, menyasszonyok is, akiknek már csak egy hetet kellett volna várniok a lakodalomra. Attilának zajosabb temetést rendezhettek a székelyek ősei, a Hunok. Azonban anyai ravatalnak aligha volt ennyi titkos, szellemi látogatója. Festett ablakon még sohasem nézett be annyi kisirt szem, mint Estorylban, a múltkor, amikor körülvettük szívben és gondolatban a jóságos kezű Fehérasszony ravatalát. Dr Németh Kálmán. 2
