Kárpát, 1959 (2. évfolyam, 1-12. szám)

1959-06-01 / 6. szám

A következő negyed óra úgy tűnt, mint egy álom. Tüzet gyújtott, feltette a tálat, s aztán igy szólt Ramu: “Most pedig a doktorhoz. ’ testvér”. Az sötét ijedtségtől tág szemekkel adott neki egy inget, ágyékkötöt és felirta a címet. Először életében ment ki Ramu egy házból a főbejáraton, tiszta öltözékben!

Az ezután elkövetkezett fél óra kísérteties volt. A küzdelmet, amit egy uj élet világrahozása jelent, a ragyogó, megbénító, férfiakat misztikusan, mint Isis megérintő, de egészében soha fel nem fogható kint — Ramu végigcsinálta. Mindent megtett, amit az orvos parancsolt, forró vizet hozott, antiszeptikus mosdószereket nyújtogatott, kötszert csavart... Senki sem kérdezte, hogy került ide. A ágyon fetrengő, sápadt, vonagló asszony harcában szükség volt rá. Amikor a fiatal leányka nem bírta tovább, Ramu egyszerűen félretólta és az orvos utasításainak megfelelően lefogta az ágyában küzködő aszszonyt. Izmos, erős karjai oly gyengédek voltak mint egy anyáé.

De a gyerek még mindig nem akart megszületni. A jövendő anya kíntól gyötört arcán veritékcseppek gyöngyöztek. Akkor valami érthetetlent morgott, orvos, húg és betörő mind föléje hajoltak, hogy jobban érthessék. “Gyáva, gyáva féreg, mint az apja és nem akar a világra jönni... Ugy-e doktor?... Ugy-e Urna? ... Vonakodik megszületni.”

Ramunak fogalma sem volt, mi megy itt végbe, de megértette, hogy az asszony a meg nem született gyerek apja miatt keserűségét öntötte szavakba. És Ramu tovább elmélkedett, mily igazságtalanság az ártatlan lényt atyja bűnei miatt korholni. Sajátságos, durva dialektusában gondolatait ki is fejtette: “Oh anya, ne adj gyerekednek lelket, mielőtt megszületett volna. Ez nem hoz szerencsét. Minden gyerek bűn nélkül jön e világra, aztán eljön a Sors ura, hogy homlokára Írja a jövendőt. Sem az apa, sem a nagyapa nem tehetnek róla. Nyugodj meg hát!”

A férfi hangjából kihallatszó őszinteség a vergődő asszonyt úgy érintette, mint egy gyengéd simogatás. Több erőt merített belőle, mint az orvos szakszerű tanácsaiból, testvére vigasztalásából. Behunyta szemét, ч beesett arcán könnyek patakzottak. A meg nem született gyerektől bocsánatért könyörgött. S aztán a vajúdás még vadabbá lett — és az asszony elkezdett gyerekéért harcolni. Mikor végre, kínok crescendojában a poronty világra jött, az anya fájdalmaktól szétrágolt ajkán győzelmes mosoly sugárzott.

“Egy édes kislány, Mala”, csuklott az öreg doktor hangja. Mala csak ennyit felelt: “Akkor örülök neki. Egy leány jobban meg fogja érteni, mint egy fiú, hogy az apa tolvajjá lett, mert irántunk való szeretetében egyszerűen mindent adni akart.” S az uj anyaságtól megtisztult lélekkel fejét oldalra hajtotta, békésen elaludt.

“Tolvaj?” fordult Ramu megzavarodva Urnához. “Mit ért ezalatt tulajdonképpen”?

Urna hidegvérének vége volt már, de merev tekintetét Ramura szegezte, úgy mondta: “Ha olvasni tudna, tisztában volna vele. Sógorom az a Roy ur, akit sikkasztásért elitéltek. A jól ismert Roy, Seth & Seth cég fiatal társa volt.”

Ramuba lassan derengeni kezdett. Egy tolvaj ! A kiegyenlítő igazságosság működött itt közre, hogy egy tolvaj segített egy másik tolvaj gyerekének világra jövetelénél. Mit számított itt, hogy társadalmilag különböző fokon álltak, az egyik a tudatlan, félmeztelen Ramu volt, a másik az elegáns Roy ur. Megdöbbentő volt a közös kapocs, mindkét férfi feleségére ugyanaz a veritékes, könynyekkel áztatott, szégyennel, megvetéssel kövezett életút vár. Ez volt a közös, megváltoztathatatlan büntetésük: azok, akiket a legjobban szeretnek, azoknak kell a legtöbbet szenvedniük.

Visakha vizet merített az utca kutjából, formás, dióbarna karjai biztatón csillogtak a munkában. Agya lázasan dolgozott. Soha, soha, gondolta a kikerülhetetlen sors előérzetével, nem fog Ramunak engedni. A sárgaréz korsóból kicsordult a viz. Fejére helyezte, — karján felcsillant az ezüstperec — és hazaindult. Egy rendőr közeledett a kúthoz, hogy megfürödjék, s nem titkolt csodálattal nézett végig rajta. Visakha megvetéssel teli pillantással válaszolt, csillogó fekete szeme kihívást tükrözött. De szive öszszeszorult, az örök vágyakozástól oly élet után, melyben nem kell gonosztevő apját és betörő kedvesét a rendőrség elől rejtenie. Aztán utolérte egy férfi árnyéka. Ramu volt. Visakha szivét kimondhatatlan fáradtság ülte meg, amint megpillantotta az embert, aki többet jelentett számára, mint amennyit bevallott magának.

Ma valami ismeretlen, uj gyengédséget fedezett fel arcában, s előre érezte, régi veszekedésük ujult erővel fog megint fellobbanni. Apja kedvese pártját fogja majd ismét, ő pedig kitart a kettő előtt érthetetlen felfogás mellett, soh’sem lesz Ramué, mig az nem teremt neki otthont a kutak világában, rendőr-feleségek kedélyes társasága között, békés családi fészket, ahol szabadon nevethet, élvezheti a nap sárgaszin ragyogását. — A férfi lépést tartott vele, de nem beszéltek, nagy, vágyakozó pillantásokkal tekintettek csak egymásra.

Ebben a pillanatban az egyik mellékutcácskából egy kisfiú tört elő, mögötte vad üldözésben egy nagyobbacska. A kicsi elvágódott, épp előttük zuhant fejjel az utca kövezetére. Sírása Visakha szivében megszólaltatta az örök anyai ösztönt, de ismerte Ramut, tudta, mennyire gyűlöl minden gyen72