Kárpát, 1959 (2. évfolyam, 1-12. szám)

1959-06-01 / 6. szám

Késői kép.

Piacról jössz.

Hoztál szőllöt, lágy kenyeret.

Szivacsosat.

S olyan fényes piros almát, ami csörög.

Mostmár akkor takarítunk.

Napsugárból seprőt kötök.

Kipróbálod.

Ne porozzon, vízbe mártod:

szín ezüstbe.

Utána meg clhullt szálát szedjük össze.- lé,

ez nem az.

Ez őszült baj.

A te hajad.

— Meg a tied.

Amint nézzük

elpirulunk.

Gyermekeink nézd csak jönnek.

S unokáink elfoglalják a szobánkat játszótérnek.

Sári Gál Imre.

9

Kunoss Endre:

— Este még, vagy már éjszaka?

—- Éjszaka. Hajnalodott szinte, amikor elment.

— Honnan?

— Tőlem. Az Urszuból.

Morgás támadt az emberek között.

— Korán kezded — jegyezte meg valaki. Nehányan vihogtak. Egy asszony hangosan sopánkodott.

A csendőr szeme keményen fúródott az övébe.

— Akkor te voltál az utolsó, aki életben láttad.

Le kellett hunyja a szemét megint, mert forgott a világ. A cigányné hangját hallotta rikácsolni messziről: a halál van az ágyadban, leány! Aki veled alszik, meghal! És csontos ujja a homlokára mutatott.

Aztán megint a csendőr:

— Ismersz valakit, aki haragosa volt?

— Nem — rázta a fejét — nem ismerek olyant.

— Aki féltékeny lehetett? Miattad talán?

Újra a cigányasszony hangját hallotta: miattad, miattad... aki veled alszik meghal...!

— Gondolkozz, leány.

— Nem. Nem tudok senkit.

— Valami gyanúd nincsen? Nem mondott valamit? Olyasmit, hogy ellensége van, vagy ehhez hasonlót?

— Nem. Nem mondott.

A csendőr alig hallhatóan sóhajtott.

— Semmi. Na jó, eridj. Ha szükség lesz rád, majd kihallgatunk még. Mehetsz.

Elfordult, a hegy felé, de a lábai nem mozdultak.

— Eszedbe jutott valami? — kérdezte a csendőr.

— Nem. Dehogy.

Aztán ment. Először csak lassan, mint a betegek, akik járni tanulnak megint. Aztán gyorsabban. Mind gyorsabban. A hidnál már futott. Az utolsó házakat már szaladva hagyta el, mint akit üldöznek. Verejték lepte el és reszketett. Lihegve küzdött a sirással. A szive vadul kalapált belül. Olyan volt, mintha egy csontos fekete ujj úszott volna előtte a levegőben s folyton a homlokára mutatna.

— Aki veled alszik, meghal... aki veled alszik, meghal... — sustorogta a jég alatt a patak vize és a fák megnyúlt árnyékai mind feléje mutattak.

KITÁROM

RESZKETŐ KAROM...

Kitárom reszkető karom Ölelni földedet,

Melyre záporként hullatom Fiúi könnyemet.

Szülöttidben csalatkozám.

Te hü s igaz valál, hazám!

Fogadd esküvésemet Midőn kibuidosom,

Hogy szende, nyájas képedet Szivemben hordozom,

S amig koporsóm eltakar. Leszek külhonban is magyar.

S hogy álmom édesebb legyen. Hazám határirul —

Maroknyi port viszek velem Síromba zálogul, így bármi távol ég alatt Tőled nyerem nyugalmanat!

— Folytatjuk —

Kályha mellett.

Tanítok. Gyerekek ülnek körül.

Szemük egy-egv kicsi ablak.

Megvillan bennük a múlt kéken.

S úgy fáj a szivem, mint a rabnak.

Olyan,

mintha

vagonrács mögül néznék.

utolsó kocsiból

a tájra.

Mert

csak azt látom, ami elmaradt.

Dörömbölj mellettem öreg kályha.

Én

már nem megyek korcsolyázni.

Sarkam se rúg színes jégkacsát.

Mig mesélek, mesélek hosszasan, megkérlek tégy a tűzre fát.

Sári Gál Imre

Э0