Kárpát, 1959 (2. évfolyam, 1-12. szám)

1959-06-01 / 6. szám

ne háborittassék, elkobzott jószága visszaadassék, sőt gondoskodás történjék az uradalom részéről, hogy hiányt ne szenvedjen. Tudomásul tetszett venni, mérnök ur?

Valaki morgott valamit az ajtó mögött, aztán Rotter Ábrahám lejött a falépcsőn, sárgás szakállát simogatva a leányhoz ment és ránézett apró kék szemeivel.

— Hát eridj haza, gyermek. Minden rendben van.

— S a kecskék? Meg a bárányok?

— Visszaviszik őket hozzád. Csak nincsenek itt, hanem valami istállóban, valahol. Aztán ha szükséged lesz valamire, gyere be a mérnök úrhoz. De baltát ne hozz magaddal — tette hozzá nevetgélve — nem való széplányhoz a balta. Na Isten megáldjon.

Azzal visszaült a szánba s begöngyölte magát a bundák közé. A szomoruarcu kocsis levette a lovakról a takarót és felült a bakkra.

— Isten segítse — felelt halkan a leány — és köszönöm a jóságukat.

Aztán a szán elindult. A leány hóna alá szorította a baltát, kezébe vette a szakácsnő batyuját s kiment a fűrésztelepről. Nehány munkás sunyin nézett utána. Valahol a gépészház tájékán egy gyerek sivalkodott, sírása áthallatszott a fűrészek lármáján.

Szőrfülü korcsmája előtt egy csoport ember állt. Fejük fölött két szurony csillant s két kakastoll lengett. Éppen elhaladt mellettük, amikor valaki utána szólt.

— Állj csak meg, leányka!

Majd:

— Ez is tudna talán valamit mondani. Sokat voltak együtt.

Maga sem tudta miért, nagyot dobbant a szive. Valami jeges karom beléje markolt. Megállt és visszanézett az emberekre. A csoport ketté nyílt és a közepéből kiváltak a csendőrök.

— Mi a neved?

— Nucza.

— Hogy hívják apádat?

— Tóderik.

— Aha. Ismerted Sándru Ignácot?

A leány csodálkozva nézett a csendőrre.

— Az ki?

Valaki megszólalt az emberek közül.

— Nátu, te. Akivel találkoztatok mindig.

A leány elsápadt. Érezte, hogy meginognak a lábai. Tudta már s mégis kérdezte.

— Mi van vele?

— Nem tudod? Negyednapja kést szúrtak beléje. Úgy lelték meg a Zsisa hídja alatt.

Lehunyta a szemét. Érezte, hogy forog a világ, a házak, az utca, minden. Alig hallotta a saját hangját.

— Meghalt...?

Messziről jött a válasz, alig lehetett hallani.

— Tegnapelőtt temettük.

Aztán a csendőr:

— Ismerted szóval?

Kinyitotta a szemét és ránézett a csendőrre. Mit akar tőle ez az idegem ember? Bólintott.

— Igen.

— Mikor láttad utoljára?

— Éjszaka... négy nappal ezelőtt... igen, négy nappal ezelőtt...

— Csütörtökön éjszaka? — nézett rá szigorúan a kakastollas.

— Igen.

Babits Mihály:

MESSZE... MESSZE...

Spanyolhon. Tarka himü rét. Tört árnyat nyújt a minaret.

Bus donna barna balkonon mereng a bibor alkonyon.

Olaszhon. Göndör fellegek.

Sötét ég lanyhul fülleteg. Szökőkút vize fölbuzog.

Tört márvány, fáradt mirtuszok.

Göröghon. Szirtek, régi rom, ködöt pipáló bus orom.

A lég sűrű, a föld kopár.

Nyáj, pásztorok, fenyő, gyopár.

Svájc. Zerge, bércek, szédület. Sikló. Major felhők felett. Sötétzöld völgyek, jégmező: harapni friss a levegő.

Némethon. Város, régi ház: emeletes tető, faváz.

Cégérek, kancsók, ó kutak, hízott polgárok, szűk utak.

Frankhon. Vidám, könnyelmű (nép.

Mennyi kirakat, mennyi kép! Mekkora nyüzsgés, mennyi hang: masina, csengő, kürt, harang.

Angolhon. Hidak és ködök.

Sok kormos kémény füstölög. Kastélyok, parkok, labdatér, mért legelőkön nyáj kövér.

Svédhon. Csipkézve hull a fjord. Sötétkék yizbé durva folt.

Nagy fák és kristálytengerek. Nagyarcu szőke emberek.

Ó mennyi város, mennyi nép, Ó mennyi messze szép vidék1 Rabsorsom milyen mostoha, hogy mind nem láthatom soha!

Dal.

Erdők, mezők harmatján, harmatján, legeltetem öt birkám, öt birkám.

Azért ilyen kényesek, kényesek, mert csillagokat esznek,

men csillagokat esznek.

Sári Gál Imre.

19