Kárpát, 1959 (2. évfolyam, 1-12. szám)

1959-06-01 / 6. szám

Csöndes fészket zöld lomb áríny án,

Hova muzsám'el-eivárnáni,

Mely sajátom;

Benne én és kis családom.

Munkás, vidám öregséget,

Hol, mit kezdtem, abban véget...

Ennyi volt csak;

S hogy megint ültessek, oltsak.

Most, ha adná is már, késő: Egy nyugalom vár, a végső: Mert hogy' szálljon,

Bár kalitja már kinyitva,

Rab madár is, szegett szárnyon?

*

Reményik Sándor:

SZEMEIMET A HEGYEKRE EMELEM

Törpefen yő

Ahogy a hegyek nőnek.

Úgy törpülnek a fák.

Nagy szálfa-gögöt nem tűr A magasság.

A törpefenyő fája Alázat fája itt.

Nem hivja ki öntelten,

Mindig viharközeiben —

A menny villámait.

Hanem azért próbáld Tövestül tépni ki:

Beleszakadsz, de ő Magát nem engedi.

Indája szila-szivós,

Acél a gyökere —

Rácsap, de belecsorbul A Bucsecs kard-szele.

A rádühödt szelekkel Dühödten birkózik,

Vad oromtalajába Vadul kapaszkodik.

A földre fekszik néha,

Mint tanult birkózó,

Vélnéd: vég-kimerült, —

S im: talpra-pattanó.

Nagy, büszke rokonságból Kis mostoha-kölyök:

Legárvább, legkeményebb,

Ki ide felszökött.

Törnek a szálfák lennebb, Roppan ezer derék.

De élt itt fenn e hajló,

Magát mindenkép tartó. Megpróbált nemzedék.

— Jaj de bolondok, Istenem, de bolondok! — kacagott a leány — hát honnan lehessen látni a kézből, hogy mi lesz ezután!

Nehányan szégyenkezve vele kacagtak, mások bosszúsan legyintettek és odébb álltak. A cigányné haragosan szökött föl a zsúpról.

— Mit szólsz bele, te?! — kiabált a lányra — mit tudsz te?! Béka vagy még, mit tudhatsz!

— Ne veszekedjék, na — békitette a leány — nekem is tudna mondani valamit?

És odanyujtotta elébe a tenyerét.

— Eridj innet, eridj! — kiabálta a vigányasszony és ellökte a kezét. De szeme a tenyerére tévedt és hirtelen elhallgatott. Utána kapott, magához húzta, a nap felé fordította. Nehány másodpercig nézte igy. Csönd volt. Aztán eleresztette a kezet és rémült döbbenettel nézett a leányra.

— A halál van az ágyadban, leány...! Aki veled alszik, meghal...!

És keresztet vetett.

— Mit mond? — bámult rá a leány.

Nehányan megálltak és oda figyeltek. A vén cigányaszszony ráncos arcán még mindig ott sötétedett a rémület.

— Eridj innen, vidd a kezedet...! A halál jár veled...! Aki veled alszik, meghal...! Eredj!

— Bolond — mondotta §gy ember és elfordult.

A leány kacagni kezdett, vidám, egészséges kacagással.

— O, be bolond vagy! S még fizetnek is ezért...?

Ekkor a cigányasszony ráncos arca eltorzult, csontos

fekete keze fölemelkedett és hosszú mutatóujja fenyegetőleg meredt a leány homloka felé.

— A boszorkányok jele van a homlokodon! Ments meg Uram a gonosztól! A boszorkányok jelét viseled...!

Nehány másodpercig ott reszketett előtte a csontos mutatóujj és a homlokára mutatott. Aztán gyorsan keresztet vetett a cigányasszony, háromszor egymásután, megfordult és szinte futva tűnt el a sátrak mögött.

A leány döbbenve állt, már nem kacagott. Keze önkéntelenül a homlokát kereste. Nehány ember némán nézett reá. Aztán egy kövér, bajuszos gazda elkacagta magát.

— Jól megijesztett, mi? Ilyenek ezek! Minden vénasszony a szép lányok arcán keresi a boszorkányok jelét, ahelyett hogy a tükörbe nézne!

Az emberek nevettek, nehány élcelődő megjegyzés pattant, aztán szétszéledtek a dolguk után. Nucza visszament a szánhoz. Nem volt kedve a sátrakhoz többet. Bolondság — gondolta bosszúsan. De azért néha végigsimitott a homlokán, mintha egy szarvacskát keresett volna rajta, vagy valami hasonlót.

Nemsokára megjött az öreg kulcsár is. Zsebéből egy kis piroskeretes tükröcskét húzott elő.

— Nesze — mondotta — ezt neked vettem.

— Köszönöm — mondotta a leány és mosolygott. Belenézett a tükörbe. Egy tiszta, piros és mosolygó leányarc nézett vissza rá. A kendő alól nehány aranyszőke fürt hullott a fehér homlokra, de egyéb jel nem volt sehol.

— Köszönöm — mondotta még egyszer és. nevetett.

Koradélután volt még, mikor a dédai fűrészhez megérkeztek. A szán behajtott a telep udvarára. Az öregember kimászott a bundák közül.

— Várj itt kint — mondotta, azzal bement az irodaházba.

Sok idő múlva nyílott az ajtó megint. Még hallotta az öregember hangját, ahogy mondta.

— A báró szigorú parancsa, hogy a gyermek semmiben

18