Kárpát, 1959 (2. évfolyam, 1-12. szám)

1959-06-01 / 6. szám

Rossz propaganda.

Egy fiatal ügyvéd remek irodát rendezett be magának. A telefon is luxus kivitelű, csak még nincsen bekapcsolva a központba. Legnagyobb meglepetésére .az inasa egy látogatót jelent be rendezkedés közben. Az ügyvéd roppant boldogan kezdi adminisztrálni az első ügyfelének a bebocsájtását. Először is megvárakoztatja, hogy lássa, menynyire el van halmozva munkával. Mikor az illető ur belép, hirtelen ötlettől indíttatva, felkapja a telefont és mintha fontos beszélgetést zárna le, bemondja:-— Nézze, igazgató ur, s húszezerből egy fillért sem engedhetek. Gondolkozzék rajta, de most sürgős ügyem van. Később újra hívom.

Majd mosolyogva oda fordul a várakozó férfihez:

— Miben állhatok rendelkezésére, Uram?

Az illető zavart mosollyal válaszol:

— Uram, szeretném bekapcsolni azt a telefont, amin az előbb telefonált, a központba, mert a szerelő vagyok.

Védekezés a járvány ellen.

Egy közismert opera turnéra indul. Az Óceán-járó hajó fedélzetén a direktor összehozza a társaságot, amelyet leszerződtetett.

— Hőstenor vagyok! — mondja az egyik.

— Érdekes, én is mondja a második, harmadik és még vagy öt másik.

— Hogyan? Miért kell ennyi hőstenor egy opera előadásához ?

— Ne csodálkozzanak az urak — szólal meg a direktor — ahová megyünk, éppen egy nagy járvány dühöng és szedi a halálos áldozatait. Arra gondoltam hogy körülbelül ennyi hŐstenorból még marad egy életben a turné végéig.

kó. Hallgattak mind a hárman. A kocsis néha rászólt a lovakra.

Ragyogott a nap a behavazott erdőkön, könnyen és vidáman siklott a szán, a bunda alatt meleg volt. Cinkeraj rebbent a fákról, minden olyan könnyű volt valahogy és vidám. Csak az öreg hallgatott magábaesve, legörbedt fejjel. Néha sóhajtott. Nehéz, szomorú sóhajtások voltak ezek. A leány figyelte egy ideig, aztán megkérdezte.

— Valami baja van, bácsika?

Rotter Ábrahám ráemelte kis világoskék szemeit a leányra. Tiszta, de szomorú szemei voltak.

— Elvesztettem a háborút, gyermek — mondta.

— Hol? Én megkeresem — ajánlkozott őszintén a leány.

A szakállas öreg arc szomorúan elmosolyodott.

— Régen volt az, még negyvenkilencben. Ma már a nyomát sem leled meg.

A leány tűnődött a szavakon. Később megkérdezte.

— Mi az, amit elvesztett volt?

— A háború.

— Az mi volt?

— Amikor a szabadságért verekedtünk, tudod.

Leányvár felé jártak. A behavazott mezőn varjucsapat

kapirgált étel után.

— Mi az, szabadság?

Az öreg elnézett a völgyön át, messze.

— Szabadság az, amikor azt teheted mindig, ami szép.

— S ezért verekedni kell?

— Ameddig él az ember, folyton.

Haladt a szán. Már látszott túl a párákon Holtmaros. A leány hátradőlt az ülésen és szeme sarkából a szakállas furcsa öreget figyelte. Az nézett maga elé, mintha csak látott olna valamit ott a bundatakarón és olykor mélyet sóhajtott hozzá.

— S rossz az, hogy elveszett...? — kérdezte a leány sajnálattal egy idő múlva.

— Nem — csóválta meg a fejét az öreg — ma már nem az a rossz. Ma már csak az a rossz, hogy én, Ábrahám Rotter, elvesztettem a háborút. Mert én vesztettem el, érted? Nem az urak. Nem a grófok és a bárók és az ügyvédek. És nem is a parasztok. Én egyedül, csak én. Ábrahám Rotter, kapitány a Bem hadseregében, elvesztettem a háborút. Egészen elvesztettem.

— Egészen...?

— Egészen.

Egy utszéli fán nagy szürke dolmányos varjú ült és károgott. Az öreg fölnézett a varjura és bólogatott.

— Én, Ábrahám Rotter elvesztettem a háborút. Érted? Dehogy is értenéd...!

Legyintett, aztán vécigsimitotta sárgás szakállát, melyre deret rakott a lovak párája.

— Én, egyedül én. A báró maradt, a paraszt paraszt maradt, de Ábrahám Rotter nem kapitány többé, még csak nem is bujdosó kapitány, nem is fogoly kapitány, nem is üldözött kapitány. Egyszerűen nem kapitány. Nyugalmazott udvari kulcsár a bárói udvarban. Ilyen az, amikor igazán elveszítünk egy háborút.

Bekecse zsebéből pipát húzott elő s dohányzacskót. Rátömött. Szikrát csiholt a bunda alatt, aztán pöfékelte a füstöt.

—■ Múlt évben itt járt egy osztrák gróf. Vadászni jött. Valamikor ott álltunk egymással szemben Torda alatt, ö kapitány a császárnál én kapitány Bemnél. A báró hadnagy, alattam. Akkor ezt az osztrákot úgy megkergettük, hogv egyet futott a gyalui hegyekig. S most együtt ült a báróval az asztalnál. Ez hadnagy nálam, az kapitány túl. Az Gyaluig

16