Kárpát, 1959 (2. évfolyam, 1-12. szám)

1959-06-01 / 6. szám

mondotta, mindent. Hallgatta a báró s hallgatta a báróné is. Lent nehány cseléd is hallgatta.

Aztán a báró megsimogatta a szakállát és elmosolyodott.

— S agyonverted volna a mérnökömet, mi? Te kis baltás!

— Én agyon aztán! — s kipirult az arca.

— Hehe — nevetgélt a báró — apáddal mi van?

— Tudja maga — mondotta a leány és elkomorodott.

— Persze, persze — ütögette a báró a homlokát — tudtam, hogy elfelejtettem valamit. A jogtanácsosnak akartam. Na de éppen itten van. Elintézem vele most mindjárt, mielőtt újra elfelejteném. Hogy nézzen utána apád ügyének. Na várj, szólok is neki most mindjárt. Jó hogy eljöttél, nagyon jó.

Azzal sietve befordult az ajtón s nem is jött többet vissza.

A báróné elgondolkozva nézte a leányt.

— így volt minden, ahogyan elmondottad?

— így— Semmit nem hallgattál el?

— Mit hallgattam volna el?

És tiszta kék szemeit csodálkozva emelte a fekete aszszonyra. Az hosszasan, szigorúan nézett azokba a szemekbe. Aztán azt mondta.

— Tiszta szemed van. Nem hazudsz. Eredj a konyhába s várd meg a többit.

Aztán az alant ácsorgókhoz szólt:

— Lássátok el a leánykát mindennel. Na eredj.

Bevitték a konyhába. Körülállták, mint valami csudát s

elmeséltették vele újra az egészet. Sopánkodott a sok cseléd, szörnyülködött.

— Jaj, hogy volt lelke! Jaj, micsoda gonoszság! Jól tetted, hogy ide jöttél lelkem! Ilyenek ezek mind, felkapaszkodnak az uborkafára s akkor azt hiszik, hogy ők az urak! Tehetnek, ami jól esik! Nem is tetszett nekem az a gőgös mérnök soha! így bánni egy szegény árvával!

És igy. Majd újak jöttek és azoknak is elmesélték, kiszínezve bőven. Aztán asztalhoz ültették, tányért tettek elébe s telerakták a tányért mindenféle úri étellel. Egy fehérkeztyüs legény még bort is hozott egy pohárban. Mikor már nem tudott többet enni, a kövér szakácsnő kendőbe kötött mindenféle ételt s úgy adta oda.

— Vidd el lelkem magaddal. Istenem, Istenem, de nehéz sorod lehet egyedül a havasban!

Később benyitott egy apró, sárgaszakállu, bekecses öregember.

— Melyik az a havasi leány? Te vagy az? Na gyere.

Aztán elindultak. Elől a bekecses öreg, mögötte a leány.

Kimentek a kapun s befordultak az istállókhoz. Ott állt már befogva egy szán, két nagy sárga ló volt előtte s a bakon egy szomoruarcu, condragunyás kocsis.

— Ülj be — mondotta az öregember s helyet csinált maga mellett — húzd magadra a bundát, te!

Nucza beült a szánba. A baltát szépen letette a lába elé, betakarózott a birkarőrös bundával.

— Mehetünk, kulcsár ur? — kérdezte a szomoruarcu kocsis.

— Mehetünk, fiam.

S a szán elindult. Zörgő nem volt, némán siklott a szánkó lefele a várkert kanyargós utján. Az öregember ránézett a lányra.

— Hogy hívnak, lelkem?

— Nucza. S magát?

Az öreg elnevette magát.

— Ábrahám Rotter, ha tudni akarod.

— Isten tartsa meg.

Nagy léptekkel ügettek a lovak, szaporán siklott a szán-Szerelmi vallomás.- Te már nem is szeretsz engem, mert nem mondasz semmi kedvességet nekem - zokog az ifjú asszony.

— Ide hallgass, Bogárkám, Imádlak! Te vagy nekem a nagy mindenség. Nélküled minden üres és értéktelen. Rajongom érted, mert tökéletes vagy! Te vagy a legszebb az aszszonyok között! Egy mosolyodtól a legsötétebb éjszaka is vakító világos lesz! Szeretlek, szeretlek, szeretlek ! így ni. Most azonban hagyjál már újságot olvasni!!!

A tilalom és az enqedelem.

A Bach-korszak alatt a debreceni superintendentia gyűlést akar tartani. Mikor a gyűlést megnyitó imádság az öreg Balogh Péter püspök ajkáról elhangzik, a nagytemplom a j t a j ában megjelenik a császári biztos és igy szól:

— Császár őfelsége nevében betiltom a gyűlést!

— Én pedig, — felel az ősz püspök, — Isten őfelsége nevében megtartom.

Az aleppoi basa.

Galánthai Balogh János, a vitéz honvédőrnagy, a szabadságharc leverése után Bem tábornokkal együtt menekült ki az országból török földre. Ott Aleppoba helyezték őt a többi magyar bujdosóval együtt.

Ez időben történt, mint Balogh János sokszor elmesélte, hogy egy öreg basa éjjel bement a menekültek hálótermébe, gondosan megigazgatta takaróikat és áldást hintett rájuk.

— Miért tette ezt? — kérdezte tőle másnap Balogh.

— Mert vendégeim vagytok és mert szerencsétlenek vagytok! — felelte az őszszakállu török.

15