Kárpát, 1959 (2. évfolyam, 1-12. szám)
1959-06-01 / 6. szám
be éjszakára. A báróhoz megy, panaszra. Elég baja van szegénynek. Na, jóéjszakát adjon az Isten. Aztán a ló nyakán újra csilingelni kezdett a csöngettyú. — Gyere be — mondotta az ember. Bent letettek egy dunyhát a kemence mellé s pokrócot rá. Aztán el kellett mesélje még egyszer a dolgot, a mérnökkél. Az ember hallgatta. Az asszony is az ágyból. — Szerencséd van — mondotta, amikor végére ért — tegnap jöttek meg a báróék éppen, egy hetes vadászatra. Sok mindenféle urakkal. Ebben az egyben szerencséd van. De egyébben... nem hiszem. Sóhajtottak s elfujták a mécsest. Reggel, alig virradt, talpon volt a leány. — Köszönöm a szállást. Isten fizesse meg. Hóna alá vette a baltát s elindult, föl a várhoz. Csikorgó szép reggel volt. Mire a várkert kapujához ért, éppen kélt a nap. Egy ember jött lefele a kocsiuton, puskával a vállán. — Hé — mondotta — a hajtők a tisztilak előtt gyülekeznek! De lányokat nem veszünk föl, külömben sem. — Én a báróhoz megyek — felelte Nucza elszántan. A puskás csodálkozva nézett a baltás leányra. — Honnan jösz, te? — Az Urszutól. — Hát az hol van? — Fent — mondotta a leány s kezével bizonytalanul mutatott kelet felé — fent a hegyekben, tudja. — Na csak eridj. Lassan ment fölfele a kanyargós kocsiuton. Fönt az istállóknál nagy sürgölődésben voltak a kocsisok. Ott álltak sorjában a szánok, fényesre tisztítva bundákat, pokrócokat helyeztek el bennük cifra ruhás udvari emberek. A leány bámészkodva nézegette őket. — Mit keresel itt, te? — szólította meg egy nagybajuszos. — A báróval van dolgom — felelte röviden. A kocsisok nevetni kezdtek. — Netene! Akkor eridj a belső udvarra! Tovább ment. Hidas kapuhoz ért, melyet két oldalt két nagy kőoroszlán őrzött. Megcsodálta a kőoroszlánokat, megcsodálta a vár magos falait, a tornyokat, a címeres kaput, a piros-fehér csikós ablaktáblákat s a zászlót fent a tornyon. Egy úriember-féle jött ki a kapun. — Merre van a báró? — kérdezte a leány. A zsinóros ruháju ember ránézett. — Mit akarsz?-— Beszédem van a báróval. — Eridj be s várj. Már ment is tovább. De Nucza utána szólott. — Álljon már meg! — Mi az? —- Azt mondja meg, miféle állatok ezek? — s a kőeroszlánokra mutatott. A zsinóros elnevette magát. — Oroszlánok, te. — S mirevalók? — Hogy őrizzék a kaput — nevetett az ember. A leány elbiggyesztette a száját. — Ezek? Sze kőből vannak. Nincs a bárónak egy kutyája, amit ide köthessen? Az ember nevetett és elment. A belső zárt udvaron csak úgy szaladgáltak ide-oda mindenféle népek. Fel a kőlépcsőkön, le a kőlépcsőkön, tálakat, edényeket hordtak, kulcsokkal zörögtek, kiabáltak. A leány megállt és nézte a sokféle embert. Ügyesség. A majom és a papagály vitatkoznak: — Tudok fákon ugrálni — mondja a majom, — a farkammal kapaszkodom, ha kell, órákon keresztül tudok aludni is igy. Tudok lovagolni, kerékpározni, két lábon járni, mint az ember. Látod, mi mindent tudok! — Az semmi! — mondja a papagály — ezt én is tudom. Ezenkívül még beszélni is tudok! — Uuugy? És én mit csináltam eddig, mig mindezeket elmondtam neked ? A magyar köztársaság. Mikor 1849-ben, a köztársaság kikiáltása után, Kossuth Lajos Tiszafüred birájával beszélgetett, alaposan megmagyarázta a bírónak a királyság és köztársaság között való különbséget és a köztársaságnak üdvös voltát; és akkor azt kérdezte a bírótól, hogy most már mi a véleménye? A biró habozás nélkül, teljes nyíltsággal azt felelte: — Átlátom én most már, uram, hogy csakugyan a köztársaság a jobbik kormányforma, de valaki csak lesz akkor is a király! Ki éljen? A Hardeck-vasasok megszállták Kecskemétet, s az ezredes — született magyar — beszédet tartott az öszszecsődült néphez: — Mi azért jöttünk, hogy a régi szent békét helyreállítsuk, s hisszük, hogy a magyar nemzet törvényes királyához hü fog maradni. Beszédét e szavakkal fejezte be: — Éljen első Ferenc József ausztriai császár, Magyarország királya! — De uram, — szólalt meg egy kecskeméti atyafi a közelében, — éljen azért ám Kossuth Lajos is! 13
