Kárpát, 1959 (2. évfolyam, 1-12. szám)

1959-06-01 / 6. szám

legyen itten! — vitatá László ur erősebben.

— Vigasztalhatatlan vagyok, hogy nem teljesíthetem László ur kívánságát.

—- De ez az jr itten Rózsa Sándov'

Erre névre egyszerre ugrott minden ember, csapiáros, pincér, szakácsnő, helyet csinálni a koncert kellő közepén a nagy férfiúnak; hozták a bort, meg a pecsenyét készséggel, s a jótékony hangversenyzők mulattatták a puszták egykori fejedelmét, kivilágos kivirradtig.

Rövid időn megint csak zár alá kellett tétetni a “népdalok hősét”, és ott szabta a katonakitliket Szamosujvárott.

*

A csizmadia nyelv.

A magyar csizmadia mindig ékesen szól. Elannyira, hogy az értelmet néha alája rendeli a szép szózatosságnak. Például egy miskolci mester a hatvanas években ezt pingáltatta a cégér jére:

NAGY ISTVÁN

csizmadia és kéjvonat

Az emberek meghökkenve kértezték tőle:

— Majszter uram, mi az isten csodája legyen az a kéj vonat?

— Már azt magam sem tudom, — felelte Nagy uram —, de olyan gyönyörű szép szó, hogy meg sem állhattam, hogy a cégéremre ne pingáltassam cifraságnak.

X

Ugyancsak miskolri csizmadia vala az a derék magyar ember, ki 1867-ben a koronázás alkalmával rendezett kivilágitáskor ezt irta a maga készítette transzparensre:

ÉLJEN A HON ÉS A HAZA!

— Micsináljak.

— Na gyere, ülj fel — mondotta az ember — Felfalusi vagyok s elvihetlek Vécsig. Nem jó ilyenkor egyedül az utón.

A leány felkapaszkodott az ember mellé, a szánba.

— Nesze a bunda, tedd magadra.

— Meleg van.

— Ha jársz, igen. De ha ülsz, nem.

Aztán kézbe vette a gyeplőt s a ló csengettyűje megszólalt megint. Kocogva mentek. Halkan sercegett a fatalpu szán a havon. A Maros fölött furcsa alakú párák lebegtek s a telehold fénye csillogva porlott szét a surranó vizen.

— Aztán mi dolgod a báróval? — kérdezte egy idő múlva az ember.

A leány elmondotta. A mérnököt, az őzet, mindent. S hogy az állatokat elvitték. Még azt is, hogy Csobán, a kutya, betegen maradt otthon. Az ember hallgatta, hallgatta. Néha sóhajtott, máskor megcsóválta a fejét.

— Hej, biza igy van ez, igy. Apád nincsen?

— Bezárták.

— Anyád?

— Egyedül vagyok.

— Egészen egyedül?

— Egyedül.

Az ember megnógatta a lovat. Holtmaros felől szél csa. pott át a völgyön. Kutyavonyitást hozott.

— Járnak a farkasok — mondotta az ember és a kutyavonyitás felé bökött az ostorral. A holtmarosi réten árnyak mozogtak a holdvilág ködében. De lehet, hogy csak reketyebokrok voltak.

— Bizony, a bárót nem hiszem otthon leljed — mondotta később az ember.

— Miért? — ijedt meg a leány.

— Télen városon tanyázik. Kolozsváron, Budapesten, mit tudom én.

A leányvár alatt nyúl futott keresztül az utón.

— Rossz jel — csóválta meg az ember a fejét és sóhajtott megint.

— Utána megyek, a városba is! — vetette oda dacosan a leány.

Az ember csak sóhajtott. Később, a vécsi erdő alatt mondotta még:

— A szegény ember esztendőre való nyomorúságát meghallgatni csak egy perc az uraknak. S még azt is sajnálják. Gyű te!

Feketén aludt már Vécs, a falu. Egyetlen fény nem égett. A holdvilágban nyúlt tornyokkal magasodott fönt a vár és hallgatott sötéten. Az ember behajtott a faluba. Ijedten csilingelt a ló nyakán az árva csöngettyü a néma utcán.-— Leszállók akkor — mondotta a leány — s köszönöm, hogy elhozott.

— Várj. Itt lakik a sógorom. Elhálhatsz náluk éjszakára. Hova mennél most.

Egy kapu előtt megálltak. Az ember leszállt s megdöngette a palánkot. Egy kutya mérgesen felugatott bent. Aztán egy idő múlva fény gyűlt az ablak mögött. Majd hallani lehetett az ajtó reteszét.

— Ki jár itt? — dörmögte bosszúsan egy hang.

— Én vagyok, sógor — felelte az ember — nyisd ki л kaput.

Valaki ingben és gatyában átszaladt az udvaron. A kapu csikorogva megnyilt.

— Baj van? — kérdezte ijedt suttogással egy bajuszos ember.

— Egy leányt hoztam -— mondotta a szánkós — ereszd

12