Kárpát, 1959 (2. évfolyam, 1-12. szám)

1959-06-01 / 6. szám

Egyszerre valami halk nyüszkölést hallott. Fölkapta a fejét. Eszébe jutott Csobán, a kutya. Körülnézett. A kutya ott gunnyasztott a ház ajtajában. Olyan volt csak, mint egy kis feketefoltos hógubanc. Halkan nyöszörgőit.

Odament hozzá. A küszöbön véres volt a hó. A véres hóban ott güzsörödött a kutya, reszketett és összekoccanó fogakkal nyalta a lábát. Nagy, csúnya seb volt a bal első lábán, egészen fönt. A lapockája alatt csak a véres bőr tartotta össze a húst s a csontot. Egyetlen seb volt a mellkasa is. Kilátszott a rácsapzódott szőr alól egy borda meztelen vége.

Szénát vitt be a házba s megágyazott vele a kutyának a tűzhely tövén. Aztán ügyelve ölbe vette az állatot s bevitte. Nem is nyöszörgőit, csak néhányszor megnyalta forró nyelvével az arcát.

Tüzet tett. Vizet forralt. Minden mozdulata kimért volt és hideg. Tervszerű és kiszámított. Puliszkát főzött, amennyi belefért az üstbe. Hideg, nagy téli csönd volt. A kutya halk nyöszörgéssel nyalta sebét a széna között.

Mikor elkészült a puliszka, kettőbe osztotta. Egyik felét kendőbe takarta s beletette a szép piros tarisznyába. Másik felét betette a nagy pléhtálba, ráöntötte a maradék kecsketejet s odatette a kutya ágya mellé. A kutya fölnézett rá, de nem nyúlt az ételhez.

— Majd megeszed még — mondotta a kutyának. Aztán egy másik tálba vizet öntött s odatette azt is a kutya mellé. Majd még fát hordott be, megrakta a tüzet bükk és égerrönkökkel, meleg rongyokba csavarta a lábát, fölszijjazta reá az uj bocskort, magára vette a birkabőrös ködmönt, nyakába akasztotta a piros tarisznyácskát, kezébe vette a hosszunyelü baltát s elindult.

Az ajtót gondosan betette és seprüt támasztott kívül, ahogy illik. Aztán vissza se nézett, csak ment, az ösvényen lefele. Sötét volt már, ködös téli sötétség. Magosán fent nehány csillag küzdött a köddel. Az ösvény csikorgott, ahogy ment. Semmi se mozdult. Csak lent valahol vonyitott egy kutya, talán farkas szagot érzett.

A falu utcáján nehány ember jött szembe. Megnézték, megismerték s csodálkozva bámultak utána. A korcsmából egy tucat pálinkaszagu fadöntőmunkás jött ki nagy zajjal. Trágár szavakat kiabáltak feléje és röhögtek. Magához szorította a baltát és ment. A korcsma előtt eltért jobbra, amerre a völgyi ut lefele vezet.

Hamarosan kiért a faluból és akkor már nem találkozott többé senkivel. Csak a Maros zúgott s a hólepte hegyek állottak két oldalon. Néha egy-egy bagoly libegett át puha szárnyakon az ut felett. A sötétség árnyakat mozgatott az erdő fái közt. Farkassá nőttek a tuskók, medvét játszottak a bokrok. Később aztán feljött a hold.

Disznajón túl beérte árva csilingeléssel egy egylovas szánkó. Az ember lépésre fogta a lovat.

— Hova mégy, te asszony?

Nucza halkan felnevetett. Először azon a napon.

— Nem asszony vagyok, hanem leány.

— Hó — mondotta az ember és megállította a lovat. Aztán hátra fordult.

— Hova mégy ilyen késő éjtszaka, te leány?

— A báróhoz.

— Miféle báróhoz? — csudálkozott az ember.

— Hát a báróhoz, na. Akié az erdő.

— A vécsi bárót mondod?

— Azt, azt.

Az ember kémlelve hajolt közelebb, hogy meglássa a leány arcát a gyér holdvilágnál.

— Aztán éccaka?

Jókai Mór anekdotája Rózsa Sándorról.

Mikor őfelségét megkoronázták, erre az ünnepélyre nagy amnesztiát adtak sok boldogtalannak. A megkegyelmezettek között volt Rózsa Sándor is. A börtönből kibocsátott hirhedett rablókalandort egy enesen felhivatta magához Wenckheim, a belügyminiszter, s ott jól a lelkére beszélt; tudtára adta, hogy őfelsége kegyelméből újra visszanyerte szabadságát, most már éljen becsületes ember módjára, számára tisztességes életmódról gondoskodnak. Pénzt is adott neki.

Volt a miniszternek egy öreg huszárja, László; ismerte azt minden ember, akinek valaha Wenckheimnél dolga volt; ez volt a nagyobb ur a háznál. Azt utasitá a miniszter, hogy most már fogja pártul a “népdalok hősét”, vigye el magával valahová, ahol a “rangja szerint” mulathat; s legyen rá gondja, hogy semmiben se legyen fogyatkozása. Akkoriban a belügyminisztérium ott volt, ahol most a honvédfőparancsnokság, s a földszinten a sarokban volt betáblázva a kurtakocsma, László urnák a kedves tanyája. Odavitte magával Rózsa Sándort, kedveszerinti kimutatásra.

Hanem ezúttal egy kis baj volt odalenn. A kocsmaterem fel volt szőnyegezve, girlandozva, luszterezve. Itt ma egy betegápoló egylet akar koncertet adni: énekelni, szavalni, citerázni fognak, nincs mód a vendégeskedésre.

— De ha őexcellenciája igen szépen kéreti a kocsmáros urat? — ostromolt László szelíden.

— Már nagyon sajnálom, de én nem változtathatok rajta — védi magát a kocsmáros.

— No de ha “én” kívánom, hogy ennek a derék embernek egy kis mulatsága

П