Kárpát, 1959 (2. évfolyam, 1-12. szám)

1959-06-01 / 6. szám

Petőfi Sándor:

MEGUNT RABSÁG

Mindent elkövettem,

Amit lehetett,

Jó remény fejében, hogy majd megszeret.

Féktelen, szilaj volt Lelkem, mint a tűz,

Melyet a szél meggyűlt Háztetőkön

És lettem szelíd láng,

Min melegszenek Őszi estén békés Pásztoremberek.

Voltam mélybe omló Bérei zuhatag,

Habjaim robajjal Szakadoztanak;

S lettem méla csermely, Halk, morajtalan,

Kedvemet lelő a Part virágiban.

Voltam sziklahomlok, Zordon és magas,

Hol lakott mennydörgő Villám s büszke sas;

S lettem völgy ölébe Rejtezett berek,

Melyben csalogányok Buja kesereg.

Voltam mi nem voltam! Mivé nem levék!

És a lyányka most is Csak a régi még.

Nem, tovább nem űzöm! Mert ez drága bér;

Tán ily áldozattal A dij föl sem ér.

Szerelem, lerázom Fölvett láncodat,

Kedves lánc, igaz, de Mégis lánc marad.

Most hát lelkem, repdess Régi szárnyadon,

Merre a szabadság Végtelenje von.

mérnök ur! Tessék jönni gyorsan! Oda a drága kutya! Hij, Istene ne legyen!

' Egy soványképü, sápadt úriember jött. Kiabált valamit ő is, de Csobán ugatott, mintha megveszett volna.

— Lődd le azt a dögöt! — kiáltott oda Mitrunak.

Mitru levette válláról a puskát.

Vad dühvei szökött föl a leány a hóból. Felkapta a baltát, két kézre kapta.

—■ Ne bántsa! Gyilkos!

Csobán borzolt szőrrel hátrált. Mitru emelte a puskát.

— Ne bántsa! — ugrott eléje a lány és feje fölé emelte a baltát.

— Bolond vagy? — nézett rá Mitru és leengedte a fegyvert.

— Lőjjed! — ordította a mérnök és ő is lekapta válláról a puskát — nem elég, hogy megölted a drága kutyámat, még fenyegetni is mersz?!

Vállához kapta a puskát és a lövés eldördült. Csobán élesen felvonyitott hátul. Füst és puskaporszag töltötte meg a levegőt. De már akkor ott állt a leány a mérnök előtt, fölemelt baltával.

— Gyilkos — sziszegte a fogai között és ütéshez feszült.

Ekkor valaki elkapta hátulról a karját és rettenetes erővel hátra csavarta. A balta kiesett a kezéből. Ütést érzett a mellén és hemperegve hanyatt esett a hóban. Néhány pillanatig nem jutott lélegzethez. Színes karikák táncoltak a szemei előtt, semmit sem látott, csak valami vörös ködöt és a fülében mintha kalapáccsal döngettek volna.

Aztán egy idő múlva kitisztult újra minden. Megismerte a fákat, a tisztást, a halott őzet a hóban s a nagy mozdulatlan barna kutyát. És a mérnök hangját, ahogy ordított.

— Ki engedte meg, hogy ide költözzenek?! Ki adott engedélyt, hogy állatot tartsanak az erdőben?! Minden állatot összeszedni Mitru és behajtani! Majd megtanítom én ezt a csürhét rendre! Toloncházba vitetem ezt a kis ringyót s a házat fölgyujtjuk! Majd adok én nekik baltát, gyilkos pokolfajzatai!

Rikácsolva ordított a mérnök és Mitru éppen terelte ki a karámból az állatokat. A kecskék mekegtek.

— Holnap a csendőröket küldöm érted! — rikácsolta habzó szájjal a mérnök és öklével megfenyegette a hóba roskadt leányt.

Aztán elmentek. Elől nagy haragos léptekkel a sovány mérnök, hátul Mitru az állatokkal. Egy hosszú karóval verte őket, ha nem akartak menni. Egy perc s már enyelte őket az erdő alant.

Csak ült a hóban. A feje zúgott, a karja fájt. Sokáig ült ott mozdulatlanul. Érezte a hó hidegét szétáramlani lassan a testében.

Aztán felállt. De már hideg volt ő maga is, hideg, kopogó hideg belül, akár a jég. Bement a házba, kihozta az ásót. Gödröt ásott a szélső fák alatt. Nehezen ment, kemény volt a föld. S a karja is sajgott, kegyetlenül. De lassan megnőtt igy is a gödör. Letört nehány fenyőgallyat s kibélelte vele, puhára. Aztán odavonszolta a halott őzet s belefektette szépen a fenyögallyas gödörbe. Eligazította a fejét, aztán újra fenyőágakat hozott s betakarta, szelíden, ügyelettel. Állt igy és nézte egy darabig. Aztán öregesen sóhajtott s reá lapátolta a földet. Eligazgatta ügyesen, megveregette az ásó lapjával a hantot. Majd előkereste a hóból a baltát s száraz bükkfából durva keresztet ácsolt, amilyeneket a templomkertben látott. Felszurta a hant tetejébe. Aztán csak állt előtte s nézte. Már lefele haladt a nap s az árnyékok hosszúra elnyúltak a kicsi sir felett.

10