Kárpát, 1959 (2. évfolyam, 1-12. szám)
1959-06-01 / 6. szám
és annyi minden más eredmény emlegetése, a mutatvány és a siker csak: rövid pillanatok. Én azt is tudom, ami mögötte volt, a traininget, a készülést, a verejtéket, a kudarcot mind ismerem. Ott álltái Te is Melbourneben az olimpiai csapat-győzelem kapujában. Az olasz és francia vívás igézetében nőttél fel és ezért volt velük szemben sokszor gátlásod. Azután jött az elektromos tör. Olyan ez, mint a néma és a hangos film közötti különbség. Hány sztár tűnt el akkor? A jelzőkészülék uj dinamikusabb renrszert hozott magával, amely a szervezetet fokozottabban veszi igénybe, és ez — a fiatalságnak kedvez. — Te akkor már elmúltál — harminc éves. A fekete kávé kitűnő, s látod újra megjelent a bátyád, szemrehányóan néz az asztalunk felé. — Ne haragudj, osszál be bennünket a következő fordulóra, egy kicsit elhúzódik, s talán már nem lesz alkalmam soha elmondani — szólók, János bólint és máris folytatom. A modern tőrvívás forradalma, amiről beszélnünk kellene és mit érez az ember, amikor nem mindig első? — Az elmélet, az írás, tanulás, bíráskodás, a francia-olasz csapat világbajnoki döntö-mérközése Louxemburgban, amti Te vezettél. — Aztán jöttek a könyvek, — három is, — amelyeket részben Te írtál, és azt tervezted, hogy a villanytörröl is nagy tanulmányt publikálsz. A római Qlrmpiára is gondoltál, sport-koreográfiával foglalkoztál; mennyi idő, akarás és energia. Még egyszer fellángoltál 1957-ben, a csapatbajnokságok során, még ott bizonyítottad, hogy az elsők között vagy; — azután cikket olvastam az egyiptomi vivőkről — ott lettél országos edző. Hallatlan ambícióval fogtál munkádhoz. De Te az egyiptomi és én az amerikai vívásban ■— a magyarra gondoltunk. Hiába jártunk más utakon, ez a kapocs szilárd volt. És most várj. Előveszem a térképet, megkeresem a helyet, ahol történt. — Mondd, mire gondol az ember, amikor zuhan, mit érez az elmúlás előtt? Te már túl vagy mindenen, Te már tudod, mit ér az élet, és mi a halál. Azt is, mi az utolsó pillanat. Furcsa, hogy ez az, amiről nem lehet semmilyen nyelvzen múlt időben szólani. Neked mi volt eszméletedben? A család, a ví vás, amit szerettei, vagy az ország, amitől messze vagy és amely a Hazád. Valamitt már én is tudok a halálról. — Mert tudod a halál egy neme az, amikor az ember elhagyja azt a földet, ahol mindennel összeforrt. Az anyanyelv szorongatóan édes izei, a hangrendi illeszkedés, a Fáczánnal egy régi majális, minden-mindennel összefügg. — Mindenki emlékke válik, aki elmegy, s ezen az sem váltottat, ha valamikor — valahol percekre — órákra egyegy régi arccal találkozol. Egy ideig emlegetnek még. Aztán mindig ritkábban hallatszik a név, füstgomolyban, éjszaka, csendes vacsorák után, vagy nagy versenyek szünetében, vagy talán decemberben, amikor minden teli van fenyőfa zölddel, aranynyal és csillagporral...... Te Rólad úgy fognak szólani, azon a forró augusztuson történt, amikor a Világbajnokság volt Philadelphiában......” Mire gondoltál akkor? Emlékszel Kosztolányira, a költőre? “Mint aki a sínek közé esett, és általérzi tünö életét, mig zúgva kattog a forró kerék, s lát, ahogy nem látott soha még.” Valóban igy van: “A végtelent, a távol életet búcsúztatom, mert messze mese lett. A bus idő robog fejünk felett, s egy percre megfogom, ami örök, lepkéket, álmot, édeset.” Igen, megfogom most az őszi versenyeket, az ezüstös pengéket, megsimogatom a fehér plasztrónokat, megölelem a Margit szigeti platánokat, hallgatom a fütyülő szelet, nézem a Körüt járdáját, amely csillog a nedvességtől. A szelíd szeptembereket idézem, a téli zúzmarát, elillant tavaszokat és nyarakat, — s nem kell a napkeleti mágusok varázslata, mert utazunk elsuhanó tájakon, és minden itt van benneb és körülöttem...... ...... Zizzennek a pármák, a tenger morajlik messzi páráiban, s mig elleng ez a valószínűtlen idő, a hullámok csapódnak örökkön-örökké a parthoz. -— Hát most már menjünk, csak menjünk, Öcsi. Óh nem zsüriskedni, — majd szólunk Jánosnak és a Rozgonyinak, a Maszlaynak, a Palócznak, meg a többieknek. Ne osszanak be minket most már soha többé. És nem ülünk együtt sem a Pasaréten, sem máshol, nem kószálunk majd a Fórumon, az Elyseen, sem a Piccadillyn. — Mert Te most már csak pihenj, — mindig aktiv voltál, mindig vágytál és akartál. Most már csak aludj. — Vagy lehet, hogy napfény vagy, vagy ködgomoly az örök tengeren. Vagy az is lehet, hogy távoli csillagként silbakolsz végtelen és tötét vizek felett. Nézem, egyre nézem a térképet, ahol történt. Aztán lejebb téved a szemem. — Ez a kicsi színes pont: a hazánk. — A fekete apró jelzés: Budapest. Vigyázzatok rá, — erre a kis színes foltra — vigyázzatok, Ti messzi csillagok...... 8
