Kárpát, 1959 (2. évfolyam, 1-12. szám)

1959-04-01 / 4-5. szám

kipróbáljam s láttam, hogy Erzsi csakugyan csal. Ordítani kezdtem, hogy tegye le a kosarat. Megfogjuk igazságosan, vigyáztam rá, hogy ne cipemesse az én részem, Nem. bírtam. Nem baj. Letettük, pihentem s újra nekiveselkedtem. Neki bizonyára nem volt nehéz, ha egyedül vitte is, de én fújtam s gyűlölettel néztem rá, mig ő szokása szerint duruzsolt:

— Milyen erős Zsigucska, mint a vas. Egy férfinak is sok lenne. Ezt a kocsis sem birná, amit Zsigucska visz. Tegyünk ki belőle két répát.

Mielőtt megakadályozhattam volna, kidobott egynéhányat.

— Rakd vissza, rakd vissza.

Ő pedig kacagott, azzal megfogott engemet, beledobott a kosárba s egyedül akart vinni, kosarastól, répástól.

Ekkor történt meg a baj. Szétrugtarn a kosár répát és beleharaptam a kezébe.

Az nagyon csodálatos volt. A fogaim görcsöt kaptak és egyre jobban haraptam. Nem birtam elereszteni.

Már ömlött a vér. Csurgott a szám szélén az Erzsi vére és én még jobban haraptam. A csukló felett haraptam meg a kezeszárát és ő nem sikitott. Akartam, hogy sir jón és segitségért kiabáljon és egyre jobban haraptam. Rázott le magáról, de egy szót sem szólt. Ijedtében elfelejtette a sirást, az egész olyan lehetett neki, hogy megőrültem. Végre elesett és én akkor eleresztettem s ott állottam felette győzelmesen s véres fogakkal vicsorogtam rá.

Akkor kezdett el visitani, mikor már eleresztettem. De akkor oly irtóztatóan, hogy az egész ház kicsődült.

Én semmivel sem gondolva, rohantam édesanyám ölébe, aki meglátta véres arcomat s elkezdett maga is sikoltani:

— Édesanyám, jöjjön már, mit csinált ez a bestia a fiammal.

Erzsi elfutot az ól mögé a sebével s csak sokára tudták előhozni, hogy megbüntessék, mit tett velem.

De mikor kiderült, hogy az Erzsi keze vérzik és én voltam a maró, akkor nem bántották. Édesanyámon rémület tört ki miattam, mi lett belőlem s ölébe kapott és elvitt, hogy valamiképpen meg ne verjenek.

A szájam, az arcom, a kezem, a ruhám tele volt vérrel, olyan voltam, mint egy kis fenevad. De belől már ijedt voltam és irtóztam magamtól.

Erzsit másnap elvitték tölünk, sose láttam többet. De ez a lelki megrázkódtatás azóta is kisért. Az Erzsi vére egész életemre jóllakatott az embervérrel.

Hasse Zetterström:

A NÉVTÁBLA.

Henrik Fredman konzul egészen hétköznapi ember és konzul volt. Annakidején, mikor még egész egyszerű kereskedő volt, talán még hétköznapibb volt. Ehhez a hétköznapi emberhez hozzátartozott, akárcsak a levélhez a bélyeg, az ajtaján egy fehér, emaillirozott névtábla, amelyen a név nagy, kék, otromba nyomtatott betűkből állt, egy olyan névtábla, amely mindenesetre illett egy kereskedőhöz, de bizonyára nem egy konzulhoz. Sőt semmiesetre sem egy konzulnéhoz. Fredman konzulné Öméltósága ezt a névtáblát, amely roppant előnytelen módon különbözött a ház többi névtáblájától. Azok mind sárgarézből voltak és nem állt rajtuk valamiféle keresztnév, mint ezen, hanem egyszerűen és előkelőén csak a vezetéknév. Ez igy finom. Fredmanné gyakran ajánlotta az urának, hogy cseréljék ki a névtáblát, de ez mindig kitérőleg válaszolt. Neki tetszett a régi névtáblája. Egyszerű és természetes ember volt, vezeték- és keresztnévvel a szerény, fehér, emaillirozott pléhtáblán.

— De mit fognak az emberek gondolni, akik ide jönnek? — mondta Fredmanné. — Mit képzelnek majd? Csak közönséges embereknél van fehér emailtábla, kivéve a konyhabejárat felett, mert oda illik.

Fredman hagyta a táblát olyannak, amilyen. így közeledett az újév. Fredmanné Öméltósága egy szép napon elment egy elegáns vasáruüzletbe és megrendelt egy sárgaréztáblát, olyant, amilyennek lennie kell, amibe csak a puszta Fredman név volt gravírozva. És a tábla szép négyszögletes volt, nem ovális, mint a régi fehér emailtábla.

És itt kezdődik a történet.

Szilvesztereste előtti napon Fredman konzul vacsorára volt hivatalos. Egy konzulnak társadalmi kötelezettségei vannak. Fredmanné Öméltósága otthon ült egyedül és örömmel nézegette az uj névtáblát. Éppen olyan volt, mint a többi a házban, csak újabb és fényesebb.

Újévi ajándéknak fogom neki adni, — gondolta magában Fredmanné. Hiszen a saját pénzemből vettem. És még ma felszerelem, akkor el van a dolog intézve.

Fredmanné ügyes asszony volt. Elővett egy csavarhuzót, kicsavarozta a régi táblát és odaerősítette az újat. A régi csavarok tökéletseen illettek. Végre túladtunk ezen az ócska szörnyűségen. Mindenki a sajátmaga cégére, szokta Fredmanné mondani, és ehhez természetesen az is hozzátartozik, hogy az ajtaján egy tisztességes tábla legyen.

Aztán késő lett, Fredmanné lefeküdt és elaludt, abban a boldog tudatban, hogy jó munkát végzett.

Fredman konzul pedig pontosan tizennégy perccel éjjeli kettő után ért haza. Autón jött.

60