Kárpát, 1959 (2. évfolyam, 1-12. szám)

1959-04-01 / 4-5. szám

reszkettem a félelemtől, hogy nem ve­zekeltem érte. Úgy tizenötéves korom táján viszont büszke lettem rá, nem be­széltem róla, de valami olyan érzésem volt, hogy van bennem valami vadállati hősiesség, ha már ötéves koromban vé­rengzést követtem el. Önbizalmat adott, hogy nem félek a nőktől, ha már akkor meg tudtam harapni egy lányt. Később közönyös lettem a dologgal szemben. Je­lentéktelen epizód, mondtam, de azért az emlék sohasem hagyott el, nyugtalan­ná tett, ha eszembe jutott: ismeretlen aggodalmat okozott, mi lakik bennem. Erzsi tiz-tizenkétéves kislány volt, ro­konlány, valószinüleg az édesapám csa­ládjából, mert igen sovány és szegény kis béreslány volt, cselédet pótolt nálunk egy rövid ideig. A teljes nevét nem tu­dom, se a rokonsági fokot, sem azt, hogy hova való volt, csak annyira emlékszem, hogy idegennek éreztem, mert a Tisza túlsó partjára való volt s a faluban sen­ki sem ismerte. Olyan fanyar kislány volt, mint a nagyon szegény lánykák, akik sohasem ettek eleget s rosszul fej­lődtek és nagyon hamar megtanulták, hogy a kenyéradó gazda az isten s annak a fia a fiú isten. A hizelgő, szineskedő szegények közé tartozott, akik azzal akarják meghálálni a falatot, hogy min­dent dicsérnek, ami a máznál van, kü­lönösen a gyerekeket. Velem úgy bánt, mintha királyfi lettem volna, amit én tettem, az szent volt és dicső s úgy lát­szik, nem szerettem, nem voltam szerel­mes bele, mert minden szavával kihozott a sodromból. Utáltam, hogy minden pil­lanatban talált valami elragadtatásra méltót rajtam: — Jaj de gyönyörűen van megfésül­ve, Zsigucska, jaj de gyönyörű a Zsigucs­­ka haja. Összekócoltam a hajam. — Jaj ez a kis huncut kacsafark. Jaj de szép ez a kis kunkori farkinca. Nyelvet öltöttem rá. Bár büszke vol­tam a hajamra, mert az volt a családi büszkeség, hogy mind a három gyerek­nek iobbfelöl a homloka felett egy kis göndör fürtöcske volt. De nem akartam, hogy ő ezt észrevegye, nem adtam rá neki iogot, hoerv szóvá tegye és dicsérje. Egyáltalán különös módon undorodtam a nőktől, a nők becéző hangiától, ha a nénik megcsókoltak, siettem letörülni. A fogaimmal különösen sok baja volt. Elnevezte rizskásának, gyönyöcskéknek, cukornak. Beszorítottam a szájamat és uav beszéltem, hogy a fógam ne iátszód­­jon. Ilven civakodásokkal teltek a napok. Em1 ékszem, husvétkor igen szép idő volt és már nagy volt a fü. Az udvaron volt egy nagy gémeskut. Ott itatták a tinókat, sok volt, egész csorda és én kis ostorral csapkodtam őket, minden ok nélkül: úgy tanultam, hogy a bocikat verni kell, mert azok nem harapnak és nem rúgnak. Egyáltalában úgy voltam szoktatva, hogy mindenkit bántani kell, aki nem bánt vissza, akár állat, akár ember. Urigyerek voltam. A kút mellett volt egy hosszú vályú, az oly alacsonyan volt felállítva, hogy nagyon jól lehetett benne pancsolni. Bü­rökszárból báránykákat csináltam. Ha a bürök kövér szárát az ember bicskával ujjnyi darabokra vágja s a darabkát két végét bedarabolja, akkor az a vizben fel­­kunkorodik, ekkor báránykának nevez­tük. Azóta se csináltam, nem is láttam, de az ujjaimban most is itt van a jó ér­zés, a hideg viz és a göndörödő bürök­­bárányka. Erzsi jött és megállott felet­tem: — Jaj de ügyes a Zsigucska. Még ilyen szépet soha senki sem csinált a világon. Jaj de ügyes vagy. Ilyen remeket még nem is láttam. Hogy csinálod? Én jól tudtam, hogy nem szép. Szé­­gyeltem, hogy a bürök nem volt jól el­vágva s nem is volt egyenletesen beda­rabolva, minden fiú jobban tudta csinál ni, mint én, még a nálam annyival ki­sebb Pista is. Ezért nagyon felbőszültem és összemarcangoltam a báránykákat. hogy meg ne nézhesse és észre ne vegye, hogy milyen rosszak. De ő elkezdett so­pánkodni álhangon és áldicsőitéssel és felelősség nélkül: — Jaj Istenem, minek rontottad el, minek bántottad ezeket a gyönyörű já­tékokat, milyen kár. Vétek. Menekültem s ő hozta utánam a tör­melékeket és folyton mizserált: — О be szép volt, ó be remek. Még most is milyen szép. Ugyan csinálj ne­kem még egy ilyen drágát. Szedek neked szép kövér bürköt, csinálj nekem újat belőle, megmutatjuk édesanyádnak, hogy fog örülni, ha meglátja. Hát ez volt Erzsi. Ordítottam és topor­­zékoltam, amitől ő úgy megijedt, mint aki a kenyerét félti s nem tudta, hogy mivel csillapítson le. De még ekkor nem haraptam meg. Pista egyszer egy óriási cirkuszt csi­nált. Pista két évvel volt fiatalabb ná­lam, tehát ekkor négyéves lehetett és olyan kövér volt, hogy nem tudott még ugrani. Ha ugrott, azt úgy csinálta, hogy a két kis esetlen kövér karjával ugró mozdulatot tett s a talpa nem eresztette el a földet. Egyszer szalad e’ő valahon­nan az udvar végéből s igy ugrálni kezd és visítja: — Tigrist láttam az ólon, tigrist lát­tam az ólon. 58

Next

/
Thumbnails
Contents