Kárpát, 1959 (2. évfolyam, 1-12. szám)
1959-04-01 / 4-5. szám
reszkettem a félelemtől, hogy nem vezekeltem érte. Úgy tizenötéves korom táján viszont büszke lettem rá, nem beszéltem róla, de valami olyan érzésem volt, hogy van bennem valami vadállati hősiesség, ha már ötéves koromban vérengzést követtem el. Önbizalmat adott, hogy nem félek a nőktől, ha már akkor meg tudtam harapni egy lányt. Később közönyös lettem a dologgal szemben. Jelentéktelen epizód, mondtam, de azért az emlék sohasem hagyott el, nyugtalanná tett, ha eszembe jutott: ismeretlen aggodalmat okozott, mi lakik bennem. Erzsi tiz-tizenkétéves kislány volt, rokonlány, valószinüleg az édesapám családjából, mert igen sovány és szegény kis béreslány volt, cselédet pótolt nálunk egy rövid ideig. A teljes nevét nem tudom, se a rokonsági fokot, sem azt, hogy hova való volt, csak annyira emlékszem, hogy idegennek éreztem, mert a Tisza túlsó partjára való volt s a faluban senki sem ismerte. Olyan fanyar kislány volt, mint a nagyon szegény lánykák, akik sohasem ettek eleget s rosszul fejlődtek és nagyon hamar megtanulták, hogy a kenyéradó gazda az isten s annak a fia a fiú isten. A hizelgő, szineskedő szegények közé tartozott, akik azzal akarják meghálálni a falatot, hogy mindent dicsérnek, ami a máznál van, különösen a gyerekeket. Velem úgy bánt, mintha királyfi lettem volna, amit én tettem, az szent volt és dicső s úgy látszik, nem szerettem, nem voltam szerelmes bele, mert minden szavával kihozott a sodromból. Utáltam, hogy minden pillanatban talált valami elragadtatásra méltót rajtam: — Jaj de gyönyörűen van megfésülve, Zsigucska, jaj de gyönyörű a Zsigucska haja. Összekócoltam a hajam. — Jaj ez a kis huncut kacsafark. Jaj de szép ez a kis kunkori farkinca. Nyelvet öltöttem rá. Bár büszke voltam a hajamra, mert az volt a családi büszkeség, hogy mind a három gyereknek iobbfelöl a homloka felett egy kis göndör fürtöcske volt. De nem akartam, hogy ő ezt észrevegye, nem adtam rá neki iogot, hoerv szóvá tegye és dicsérje. Egyáltalán különös módon undorodtam a nőktől, a nők becéző hangiától, ha a nénik megcsókoltak, siettem letörülni. A fogaimmal különösen sok baja volt. Elnevezte rizskásának, gyönyöcskéknek, cukornak. Beszorítottam a szájamat és uav beszéltem, hogy a fógam ne iátszódjon. Ilven civakodásokkal teltek a napok. Em1 ékszem, husvétkor igen szép idő volt és már nagy volt a fü. Az udvaron volt egy nagy gémeskut. Ott itatták a tinókat, sok volt, egész csorda és én kis ostorral csapkodtam őket, minden ok nélkül: úgy tanultam, hogy a bocikat verni kell, mert azok nem harapnak és nem rúgnak. Egyáltalában úgy voltam szoktatva, hogy mindenkit bántani kell, aki nem bánt vissza, akár állat, akár ember. Urigyerek voltam. A kút mellett volt egy hosszú vályú, az oly alacsonyan volt felállítva, hogy nagyon jól lehetett benne pancsolni. Bürökszárból báránykákat csináltam. Ha a bürök kövér szárát az ember bicskával ujjnyi darabokra vágja s a darabkát két végét bedarabolja, akkor az a vizben felkunkorodik, ekkor báránykának neveztük. Azóta se csináltam, nem is láttam, de az ujjaimban most is itt van a jó érzés, a hideg viz és a göndörödő bürökbárányka. Erzsi jött és megállott felettem: — Jaj de ügyes a Zsigucska. Még ilyen szépet soha senki sem csinált a világon. Jaj de ügyes vagy. Ilyen remeket még nem is láttam. Hogy csinálod? Én jól tudtam, hogy nem szép. Szégyeltem, hogy a bürök nem volt jól elvágva s nem is volt egyenletesen bedarabolva, minden fiú jobban tudta csinál ni, mint én, még a nálam annyival kisebb Pista is. Ezért nagyon felbőszültem és összemarcangoltam a báránykákat. hogy meg ne nézhesse és észre ne vegye, hogy milyen rosszak. De ő elkezdett sopánkodni álhangon és áldicsőitéssel és felelősség nélkül: — Jaj Istenem, minek rontottad el, minek bántottad ezeket a gyönyörű játékokat, milyen kár. Vétek. Menekültem s ő hozta utánam a törmelékeket és folyton mizserált: — О be szép volt, ó be remek. Még most is milyen szép. Ugyan csinálj nekem még egy ilyen drágát. Szedek neked szép kövér bürköt, csinálj nekem újat belőle, megmutatjuk édesanyádnak, hogy fog örülni, ha meglátja. Hát ez volt Erzsi. Ordítottam és toporzékoltam, amitől ő úgy megijedt, mint aki a kenyerét félti s nem tudta, hogy mivel csillapítson le. De még ekkor nem haraptam meg. Pista egyszer egy óriási cirkuszt csinált. Pista két évvel volt fiatalabb nálam, tehát ekkor négyéves lehetett és olyan kövér volt, hogy nem tudott még ugrani. Ha ugrott, azt úgy csinálta, hogy a két kis esetlen kövér karjával ugró mozdulatot tett s a talpa nem eresztette el a földet. Egyszer szalad e’ő valahonnan az udvar végéből s igy ugrálni kezd és visítja: — Tigrist láttam az ólon, tigrist láttam az ólon. 58