Kárpát, 1959 (2. évfolyam, 1-12. szám)
1959-04-01 / 4-5. szám
zam. Én soha nem értettem a gyűjtéshez. De ha egyszer elkezdeném, akkor legfeljebb a kinai vázákkal ... — Mégegyszer megszorította a kezemet. — Köszöntsd Apát és Emma nénséket. Délután látjuk egymást. Vagy ha nem, Írok. Vagy beugróm egyszer. Hisz elég közel leszünk. Hiába néztem utána, máris eltűnt a járókelők között. Sírni szerettem volna, a haragtól, vagy mert belémidegződött, h >gy igy szokás a búcsúnál ? Gábor még a búcsú jelenettől is megfosztott, mint ahogy tönkretette a nászutunkat, a jegyességünket — még a válópert is. Gábort még siratni sem lehetett, sem gyászolni. A tömjénes gyászének semmitmondó pompa ott, ahol valaki a kalandba megy. — Pajtás, pajtás ... — dudolgatta Éva és ártatlan szemekkel nézte a teherautó tetejében meredő fiaokot. Görcsösen szorongattam a karját, de nem figyelt rám. Felfogta Gábor, hogy azért készül meghalni, ami ellen küzdött? Talán. De csak kevesen halhatnak meg egy eszményért. Gábor tudhatta ezt, mert cseppet sem volt keserű, vagy csalódott. Tudta, hogy az élet vele is csak játszik, de nem húzta föl az orrát. Jó játszópajtás volt. Azért is szerették mind. És én? .. . Mit keres ez a kaparó, fuldokló kin a torkomban? Lehet valakit szeretni, aki ennyire könnyen félreáll az utunkból? Vagy ez lenne a legnagyobb szeretet? Az egyetlen? Már megint egy gép, éppen a fejünk felett lehetett. Egy ránditással behúztam a gyereket a szembenlevő házba. De mikor a zugás közelebb jött, egész közel, hirtelen kiléptem az utcára. A járda közepére. Vártam a robbanást, mig Évát magamhoz szorítottam. Találkozni akartam Gáborral, még egyszer találkozni és megmondani neki valamit . .. valahogyan . . . valahol... a kalandban, ahogy ő nevezte. A levegő mozdulatlan maradt. Autó tülkölt és egy suhanc szaladt át az utcán. Megtudtam, hogy az élet akkor a legerősebb, mikor dacolni akarunk vele. Móric Zsigmondi: ERZSIT MEGHARAPTAM. Most elmondom. 1885-ben történt, májusban. Tehát már régen. Akkor még Csécsén laktunk, már az árverés ki volt tűzve és tudta mindenki, hogy költözünk Pthrügyre, mihelyt muszáj. Az egész ház fel volt fordulva, édesanyám és édesnagyanyám versenyt sírtak és kétségbeesett volt mindenki. Én akkor már iskolába jártam, de csak “szoktatóba”. Hogy még nem voltam hatéves, nem vettek be rendes iskolásnak, de édesanyám már elküldött tanulni, mert biztosítani akarta, hogy ne maradjak paraszt. E célból már eddig is mindent elkövetett, hogy az urigyerekek renyhe életét éljem és semmi testi munkát meg se próbáljak. Abban a hitben élt, hogy mi magasabb rendeltetéssel jöttünk a világra és beszennyezne, ha gereblyét vennék a kezembe vagy kis ásót és ha játékból is, de ahhoz szoknék, hogy nekem testi munkát kell végezni. Úri álmait akarta bennem megvalósítani s mig ő maga mindent végzett, mint egy cseléd, az anyja parancsára, énértem viaskodott, mint egy hősnő, hogy valamiképp észre ne vegyem, hogy az apám paraszt. Megtanított versekre. Még a szavakat ki sem tudtam helyesen ejteni, már szavaltatta velem, hogy: Kis katona vagyok én, honvéd a nevem. Van kis csákóm aranyos, Van kis puskán szuronyos, Bátran viselem. A kis parasztgyerekek körülállottak és úgy megbámultak, mint egy valóban magasabbrendü lényt. Kivált mikor az iskolában kiderült, hogy már minden betűt tudok olvasni. Édesanyám sokat kínlódott velem, hogy megismerjem egymástól ezeket a furcsa rajzfigurákat. Szóval militarista és intellektuális nevelésben részesített, ahogy az az ő őseihez illett. Nem volt könnyű dolga a militarizmussal nálam, mert épp olvan szehd és gyáva teremtés voltam, mint ő. őrá pedig édesapám azt mondta: “Mi sírsz? Rád nézett a tvuk?” Édesanyámat akkor még úgy kezelték, mintha éppen olyan gvermek volna, mint én. Oda is menekült hozzám és lekuporodott velem és a porba betűket rajzolt s velem olvastatta. Pista egyszer egy békát agyonütött s odacipelte hozzám és én visítottam. Édesapám nevetett a visításomon és azt mondta: “Ebből se lesz prédikációs halott.” És mégis megharaptam Erzsit. Ezt a dolgot most beszélem ki magamból először. Valláserkölcsi nevelésemmel mindig irtóztató bűnnek tekintettem s 57
