Kárpát, 1959 (2. évfolyam, 1-12. szám)
1959-04-01 / 4-5. szám
lát, mintha át akarná törni ezt a koránk tapadó ólmos falat. — Az élet. — Azért jöttél ide meghalni? Éva megbotlott, úgy megrántottam a karját. Abbahagyta a katonanóta gügyögését és ijedten fordult rám: Apu meghal? — Csacsi — Nem tudtam megítélni, melyikünknek szólt a válasza. — A halál és az élet elválaszthatatlan. Aki az egyiktől fél, annak a másikhoz sincsen mersze. Ne kezdjek egy regény olvasásába, mert nem akarom látni azt a szót, hogy: vége? — Hagyd a regényeket. Még a regényeknél sem szeretem látni ezt a szót. Valahogy, mindig belém vág ... —Lehet. De megéri. Amelyiknél nem, ahhoz nem is érdemes hozzáfogni.-— Ha már mindenképpen ennél akarsz maradni: egy könyvet elolvashatok újból! — kiáltottam bele az utca lármájába, mert ostobaságnak tartottam könyveket emlegetni - most. Hosszú sorban követték egymást az úttest közepén a katonaautók és az egyenruhás fiuk már nem mosolyogtak és nem énekeltek, a harmónika is a ládájuk fenekén lapulhátott. Valamikor parancsot dobálnunk az autókba, — akkor majdnem farsang volt a háború, a villanó aranygömbökkel és a motor láhnáján áttörő muzsikával. Most annyira elmosódott volt minden: az arcuk, a mozdulatuk, a ruhájuk, a házak, a levegő és az ut tompa dübörgése. Beletörődés volt minden, Egykedvűen mentek ezzel az utolsó árnyalattal a szintelenségbe és én megfoghatatlanrak találtam az egykedvűségüket. Láng csapott fel belőlem, kétségbeesés, vád, minden és — élni akartam. Semmi mást, csak élni, még ha mindenki más is meghalna. Élni, Gáborral és a gyerekkel. — Az már nem ugyanaz, — hallottam Gábor hangját a motorzugáson át. __Mit mondtál? — kiáltottam vissza. — Ha másodszor elolvasol egy könyvet, már nem ugyanaz. Ez az előnye az életnek. Hogy nem lehet újból kezdeni. Minden csak egyszer jöhet és ezért olyan lélegzetfojtó. A motorok távolodtak. Hirtelen nagy csend esett közénk. Éva megint felkapta a katonanóta dallamát. — Gábor... ne menj. Inkább gyere velem. Gyere velünk. — A homlokát néztem, a szemét. Milyen mozdulatlan volt az arca! Ott volt már ő Is a szürke autókban, a szürke emberek között. — Hát semmit sem jelent neked a lányod? tRá sem nézett Évára, úgy válaszolt: — Nem tudom. Nem... Csak azt, hogy mi összetartoztunk, te meg én. És látod, mégsem sikerült, nekünk sem. •— Másoknak sem sikerül mindig. •— Igen. De ami köztünk volt, nem szeretném eltörölni azzal, hogy újból kezdeném. — Gábor, te bolond! Nézd, idehallgass .. . — Nem. — Kivett egy cigarettát, rágyújtott és mohón szívta le a füstöt. — És talán ezért kell meghalni, Mókus. — Gábor! ... — sikítottam és az utca vitte a hangomat. —- Ez. .. te nem vagy ilyen! Te nem halsz bele szerelmi csalódó sokba és... —- Nem jól értettél, -— mosolygott le rám. —Hát akkor miért? Miért? Senki sem kényszerít! A hazád? Tudod te, mi az? Tudod te, mi az: hazaszeretet? Megint csak a vállát vonta. — Dehogy, dehogy tudod! Megint csal: a kalandot keresed, mint mindig! Mást, újat! Ezért nem tudtunk együtt élni. Csakhogy a háború más, parancsnok és nagyképü jelszavak és minden, amit tagadtál... A háború nem kaland! — De a halál, Mókus. — Valahogy megnőtt, mikor ezt mondta. — A halál az. Különben sem biztos, hogy meghalok. — Eldobta a félig szívott cigarettát és rálépett. -—- Apát is magaddal viszed? Különösnek találtam, hogy apára gondolt. — Ha hajlandó megválni a kínai vázádtól... Azokat biztosan nem tudnánk elcipelni. — Szeretem a gyűjteményét, — mondta Gábor és csak most éreztem, hogy Apát is szerette. Egy kicsi öregasszony után nézett, aki nehéz szatyrokat cipelt és eltűnt egy kapu alatt. — Mindenki gyűjt valamit, mindenki. De Apa vázáiban több élet van, mTni tiz kiló lisztben. Rákaptam a szememet, csodálkozva. Gábor felkacagott.- Bolondokat beszélek? Mindig is bolond voltam, tudod. —- Megállt, felölelte Évát és a levegőbe repítette. A gyerek sikongatott és Gábor arca felé nyúlt. Belémhasitott a tudat, mennyire az apja lánya. Ő is csak a pillanatnak élt. Nehéz lesz felnevelni, — gondoltam. A felismerések órája ez, különös minden búcsú, olyan választóvíz féle —- gondoltam még. Gábor ajkát éreztem a hajam tövén. Futóbb, felületesebb csókot talán sosem adott, mint akkor. — Azt hiszem, tévedsz, — szólt még, mielőtt megindult volna a másik irányba. —- A háborút nem a vasfegyelem teszi és a birtoklási vágy. Egész egyszerűen csak anynyi, hogy az ember néha ki akar szabadulni a gyűjteményéből. — Butaság! Másképp is megtehetnék, másképp is kezdhetnének uj életet... — Ahhoz gyávák. Gyávák, hogy pecsét és felszólítás nélkül elhagyják a családi múzeumot ...-—Hallgass! Micsoda szörnyűségeket beszélsz! — Ne törődj vele. Lehet, hogy nincs iga56
