Kárpát, 1959 (2. évfolyam, 1-12. szám)
1959-04-01 / 4-5. szám
pett cédula átázott és csak ennyi maradt rajta : Ková .. J .... A többit elmosta az eső. A J betűt is alig lehetett már kivenni. Aztán sokáig nem esett az eső. A porba és szemétbe temetve ott lapult, ott hallgatott még ez a pár betű: Ková .. J .... Az utolsó betűk, az anyagok, a vonalak utolsó részletei, amelyek Kovács Jánosra emlékeztek. Pár hét múlva félnapig zengett az ég és ömlött az eső, mintha kannából öntötték volna az égből. Ezen a délután a megmaradt betűk is eláztak. Legtovább a v betű tartotta magát, mert ott, ahol hurkolódik a v betű szára, Kovács János annakidején erősebben megnyomta a pennát. Aztán ez is elázott. És ekkor, ebben a pillanatban — halála után negyvenhat esztendővel — mindörökre eltűnt a Földről az asztaloslegény élete. Csiky Ágnes Mária: BÚCSÚ Még szabad volt az ut, kifelé a városból. Csak egyfelé, az is igaz. De más irányban úgy sem akart menni senki. Különben is, nem szabadakarat volt már, ami az embereket útra küldte. Láz hajszolta őket, mintha elkésnék a vonat indulást és idegesen rángatódzó térddel kellene végignézniük, amint az éjszakára bezárt pályaudvaron meghal az élet. Borzalmas az ilyen éjjeli pályaudvar. A sinek összehuzódnak a fagytól és a leállított mozdony szemébe kiül a félelem. Én is féltem. Talán, ha Gábor mellettem lett volna, jobban állom a kirizst és lepattan rólam ez a torlódó félelem-zajlás. De Gábor még mindig nem jött vissza és senki sem tudott róla. Emma néniékhez készültem a gyerekkel, hogy megbeszéljük a menekülést. Emma nénliéknél volt a család főhadiszállása, itt kovácsoltuk a terveket, arra az esetre, ha megyünk -— és arra is, ha maradunk. Gábor már nem is szerepelt ezekben a tervekben és csak tehetetlen dühhel tudtam gondolni rá, hogy ilyen helyzetben magunkra hagyott. Ha katona lenne, — de megint csak csavargott valahol, csavargóit és valami újat keresett. Ahogy lefelé futottam a lépcsőn, egyszerre szemben találtam magam Gábor mosolygós arcával. Ez a mosoly, — ezt sok volt elviselni. — Remélem, van kulcsod, — mondtam csak — mert én nem mászom meg újból a három emeletet. Gábor meglóbálta a kis koffert a kezében és a mosolya egy árnyalattal sápadtabb lett. — Menekülsz? — kérdezte. — Valószínűleg. De ezt később is megtárgyalhatjuk, ha visszajöttem. — Várj csak ... — megfogta a karomat, aztán lehajolt a gyerekhez és megcsókolta. Éva bámészan nézegette az ápját. Nyilván teljesen elfelejtette, hogy létezik. — Én itt maradok, — egyenesedett fel Gábor és félrefordította az arcát. — Jobb lenne, ha most beszélnénk mindenről. — Nem értem, miiért olyan sürgős?- Jelentkeznem kell a laktanyában. — Nem!! — kiáltottam tiltakozva, megdöbbenve, hitetlenül. Ezzel az egy szóval mindent kidobtam magamból, amit éreztem és Gábor mindent meg is érthetett, mert jól tudott olvasni a szavak mögött. Nem voltam képes elhinni, hogy önként jelentkezett, mert gyűlölte az egyenruhát és a csorda-engedelmességet. Minden közösségből kitört, még a legkisebből, a házasságból is. Megvetően beszélt a tömeggyilkolásról és csak személyes ellenséget volt hajlandó megölni .hogy megtett-e valamikor is, arról nem volt tudomásom. De seholsem volt igazán odahaza és igy aligha tekinthette a városra törő csapatokat személyes ellenségének. Ezért kételkedtem kijelentésének komolyságában, szemébe akartam nevetni, de mélyen valahol mégis éreztem, hogy megteszi. Tudtam, hogy megteszi. És ez fájt. Nagyon. Pedig már úgy volt, hogy beadom a válópert. — Öltözz át és egyél valamit, Gábor.. Ha visszajöttem Emma népiéktől... — Elkísérlek egy darabon. — Megindult előttünk és nekem is mennem kellett, Kora délelőtt volt még és az ég párája lenyúlt a házfalak közé. — Milyen színtelen minden -r- mondta Gábor. Úgy néztem körül, mintha eddig nem láttam volna a várost. A katonaautókat. Az egyenruhákat. Az emberek arcát. Ez a látás is fájt. Mert talán utoljára történt és döbbenetes volt. Mert a fényes város ilyen szánalmasan búcsúzott tőlem. Mert senkit sem szeretünk soha úgy, mint a búcsú pillanatában. — Hol voltál eddig? — kérdeztem. Gábor csak a vállát vonta és nem felelt. — Jól van, nem érdekel. Téged sem érdekel, hogy mi történik a lányoddal. . . — Hiszen azért jöttem vissza — szabadkozott egy "kicsit zavartán. Megint kisfiús volt az arca és megsajnáltam. Nem való apának. Nem tehet róla. г — Nem szabad családot alapítania, akinek valamilyen szenvedélye van, szólalt meg, mintha olvasná; aihit gondolok. — A- pám mondotta mindig és igaza volt. Sem az italosnak, sem a kártyásnák, sem a szoknyavadásznak . . . — Tudtommal eddig nem sorolhattad magad közéjük. Micsoda titkos Szenvedélyed lenne ... ? A legnagyobb. —-- Kifeszitétte a vál55