Kárpát, 1959 (2. évfolyam, 1-12. szám)

1959-04-01 / 4-5. szám

pett cédula átázott és csak ennyi maradt raj­ta : Ková .. J .... A többit elmosta az eső. A J betűt is alig lehetett már kivenni. Aztán sokáig nem esett az eső. A porba és szemétbe temetve ott lapult, ott hallgatott még ez a pár betű: Ková .. J .... Az utolsó betűk, az anyagok, a vonalak utolsó részletei, amelyek Kovács Jánosra emlékeztek. Pár hét múlva félnapig zengett az ég és ömlött az eső, mintha kannából öntötték vol­na az égből. Ezen a délután a megmaradt betűk is eláztak. Legtovább a v betű tartotta magát, mert ott, ahol hurkolódik a v betű szára, Ko­vács János annakidején erősebben megnyom­ta a pennát. Aztán ez is elázott. És ekkor, ebben a pillanatban — halá­la után negyvenhat esztendővel — mindörök­re eltűnt a Földről az asztaloslegény élete. Csiky Ágnes Mária: BÚCSÚ Még szabad volt az ut, kifelé a városból. Csak egyfelé, az is igaz. De más irányban úgy sem akart menni senki. Különben is, nem szabadakarat volt már, ami az embereket útra küldte. Láz haj­szolta őket, mintha elkésnék a vonat indu­lást és idegesen rángatódzó térddel kellene végignézniük, amint az éjszakára bezárt pályaudvaron meghal az élet. Borzalmas az ilyen éjjeli pályaudvar. A sinek összehuzód­­nak a fagytól és a leállított mozdony szemé­be kiül a félelem. Én is féltem. Talán, ha Gábor mellettem lett volna, jobban állom a kirizst és lepattan rólam ez a torlódó félelem-zajlás. De Gábor még mindig nem jött vissza és senki sem tu­dott róla. Emma néniékhez készültem a gyerekkel, hogy megbeszéljük a menekülést. Emma né­­nliéknél volt a család főhadiszállása, itt ko­vácsoltuk a terveket, arra az esetre, ha me­gyünk -— és arra is, ha maradunk. Gábor már nem is szerepelt ezekben a tervekben és csak tehetetlen dühhel tudtam gondolni rá, hogy ilyen helyzetben magunkra hagyott. Ha ka­tona lenne, — de megint csak csavargott va­lahol, csavargóit és valami újat keresett. Ahogy lefelé futottam a lépcsőn, egy­szerre szemben találtam magam Gábor mo­solygós arcával. Ez a mosoly, — ezt sok volt elviselni. — Remélem, van kulcsod, — mondtam csak — mert én nem mászom meg újból a három emeletet. Gábor meglóbálta a kis koffert a kezé­ben és a mosolya egy árnyalattal sápadtabb lett. — Menekülsz? — kérdezte. — Valószínűleg. De ezt később is meg­tárgyalhatjuk, ha visszajöttem. — Várj csak ... — megfogta a karomat, aztán lehajolt a gyerekhez és megcsókolta. Éva bámészan nézegette az ápját. Nyilván teljesen elfelejtette, hogy létezik. — Én itt maradok, — egyenesedett fel Gábor és félre­­fordította az arcát. — Jobb lenne, ha most beszélnénk mindenről. — Nem értem, miiért olyan sürgős?- Jelentkeznem kell a laktanyában. — Nem!! — kiáltottam tiltakozva, meg­döbbenve, hitetlenül. Ezzel az egy szóval min­dent kidobtam magamból, amit éreztem és Gábor mindent meg is érthetett, mert jól tu­dott olvasni a szavak mögött. Nem voltam ké­pes elhinni, hogy önként jelentkezett, mert gyűlölte az egyenruhát és a csorda-engedel­mességet. Minden közösségből kitört, még a legkisebből, a házasságból is. Megvetően be­szélt a tömeggyilkolásról és csak személyes ellenséget volt hajlandó megölni .hogy megtett-e valamikor is, arról nem volt tu­domásom. De seholsem volt igazán odahaza és igy aligha tekinthette a városra törő csa­patokat személyes ellenségének. Ezért kétel­kedtem kijelentésének komolyságában, sze­mébe akartam nevetni, de mélyen valahol mégis éreztem, hogy megteszi. Tudtam, hogy megteszi. És ez fájt. Nagyon. Pedig már úgy volt, hogy beadom a válópert. — Öltözz át és egyél valamit, Gábor.. Ha visszajöttem Emma népiéktől... — Elkísérlek egy darabon. — Megindult előttünk és nekem is mennem kellett, Kora délelőtt volt még és az ég párája lenyúlt a házfalak közé. — Milyen színtelen minden -r- mondta Gábor. Úgy néztem körül, mintha eddig nem láttam volna a várost. A katonaautókat. Az egyenruhákat. Az emberek arcát. Ez a látás is fájt. Mert talán utoljára történt és döbbe­netes volt. Mert a fényes város ilyen szánal­masan búcsúzott tőlem. Mert senkit sem sze­retünk soha úgy, mint a búcsú pillanatában. — Hol voltál eddig? — kérdeztem. Gá­bor csak a vállát vonta és nem felelt. — Jól van, nem érdekel. Téged sem érdekel, hogy mi történik a lányoddal. . . — Hiszen azért jöttem vissza — szabad­kozott egy "kicsit zavartán. Megint kisfiús volt az arca és megsajnáltam. Nem való apá­nak. Nem tehet róla. г — Nem szabad családot alapítania, aki­nek valamilyen szenvedélye van, szólalt meg, mintha olvasná; aihit gondolok. — A- pám mondotta mindig és igaza volt. Sem az i­­talosnak, sem a kártyásnák, sem a szoknya­vadásznak . . . — Tudtommal eddig nem sorolhattad magad közéjük. Micsoda titkos Szenvedélyed lenne ... ? A legnagyobb. —-- Kifeszitétte a vál­55

Next

/
Thumbnails
Contents