Kárpát, 1959 (2. évfolyam, 1-12. szám)
1959-04-01 / 4-5. szám
Zilahy Lajos: MIKOR HALT MEG KOVÁCS JÁNOS? Kezét, amely csupa firnájsz volt, meg se mosta, csak megtörülte abba a rongyba, amely az ajtó mellett lógott egy szegen. Aztán leoldotta derekáról a zöld asztaloskötényt és leverte nadrágjáról a gyaluforgácsot. Föltette a kalapját és mielőtt kiment az ajtón, szokatlanul bágyadtan köszönt oda az öreg asztalosnak, aki háttal állott és a tűzhelynél az enyvet kavarta: — Jojeakát kivánok! Már reggeltől kezdve valami ismeretlen érzés didergett benne. Rossz volt a szájaize, néha egy pillanatra megállóit kezében a gyalu és fáradtán lehunyta a szemét. Hazament és étvágy nélkül megvacsorázott. Egy vénasszonynál lakott, özvegy Borka Ferencnénél, valami nyomorúságos kis szobában, amely valamikor fáskamra volt. Ezen az éjszakán — 1874 október 4-én — éjfél után egy és egynegyed órakor meghalt Kovács János asztalossegéd. Kicsit keszegvállu, fakóarcu, soványkás, vörösbajuszu, csendes szavú ember volt. Harminc esztendős korában halt meg. Két nap múlva eltemették. Nem maradt utána se gyerek, se feleség, csak egy szakáesné, aki Pesten szolgált, bizonyos Tordai neVü bankigazgatónál, és aki testvérnénje volt Kovács Jánosnak. öt esztendő múlva meghalt az öreg asztalos, akinek a műhelyében dolgozott. És kilenc év múlva meghalt az a vénasszony, akinél lakott. Tizennégy esztendő" múlva meghalt a Tordalék szákácsnéja, aki testvérnénje volt. má Huszonegy esztendő múlva — 1895 március 6-án — a Kerepesi ut végén egy kis vendéglőben fiákerosjkocSisok ültek együtt és boroztak a piros abrosz fölött. Késő éjszaka volt, lehetett három óra. Belekönyököltek az asztalba és nagyokat röhögtek. I- szonyatos komisz szivarfüst kavargott az asztalok fölött. Katonai szolgálatuk emlékeiről beszélgettek. Azt mondja az egyik, egy kövér, tokás, pirosképü fiákeros, akit csak Fricinek szólongattak: — Eecer mek parátom az ettyik rekrutának a fejit a cukszfirer pedukta a kályhába ... — itt úgy elkapta a röhögés, hogy tenyerével rácsapott az asztalra. — Az anyja istenit! — kiáltotta. Nyakán és halántékán kidagadtak az erek, hosz. szu percekig fullasztotta, krákogtatta, rázta a nevetés és mikor aztán elcsitult,, folytatta, de közben is rájött ez a pukkadozó röhögési roham: — Pedukta a fejit a kályhába, oda kellett neki százszor bekiáltani: Herr cukszfirer melde gehorsamst... armer kéri, ott térdepelt nétykészláp a kályha előtt, mi mek hátul püff az anyád, akkorákat sóztunk rá, majd kiszakadt a tenyerünk . .. Itt megállt, megint kiröhögte magát, aztán odaszólt az egyik fiákerosnak: — Emlékszel, Fránci? Franci bólintott. A tokás fiákeros megsimogatta a homlokát. — Hoty is hifták csak észtét a legényt... Franci belenézett a levegőbe, aztán azt mondta: — Izé ... Kovács ... Kovács János. Ekkor mondta ki emberi hang utoljára a Kovács János nevét. 1899 november 10-én az óbudai dohánygyárból ibevittek egy szívbajos munkásaszszónyt a Szent János kórházba. Olyan negyvenöt esztendős lehetett. Az első emeleten feküdt, a hármas számú közös teremben, csendesen és ijedten feküdt az ágyon, érezte, hogy meg fog halni. A kórteremben már aludtak a többi betegek, félhomály volt, csak abban a kis kék pohárban égett a mécs. A munkásasszony tágranyilt szemmel nézett bele a homályba és végiggondolt az életén. Eszébe jutott egy falusi nyári éjszaka és egy szelidtekintetü legény, akivel — kisujjukat egymásba akasztva — kint csatangoltak a fülledt illatu réten s aki azon az éjszakán asszonnyá tette. Ez a legény Kovács János volt és Kovács János arca, hangja és tekintete ekkor tért vissza utoljára. De ekkor már nem mondták ki hangosan a nevét, csak ennek a haldokló asszonynak gondolatában lobbant fel némán egy-két pillanatra. A rákövetkező esztendőben leégett az a református falusi papiak, melynek levéltárában azok a poros matrikulák hevertek, amelyekbe be volt írva a Kovács János születési és halálozási adata. 1901 januárjában kemény tél volt. Estefelé, mikor már egészen besötétedett, egy rongyosruháju ember kapaszkodva mászott keresztül a falusi temető árkán. Két sírkeresztet lopott, hogy tüzet rakhasson. Az egyik kereszt a Kovács Jánosé volt. Megint elmúlt vagy két évtized. 1920-ban Kecskeméten egy fiatal ügyvéd az Íróasztalánál ült és az apja hagyatékát leltározta. Sorba kinyitotta az Íróasztal fiókjait és egyenként nézegetett végig minden kis papirost. Az egyik cédulára ez volt írva: “Két politúrozott szék ára fejében 4 Fr. 60 krajcárt felvetem tisztelletel Kovács János.” Az ügyvéd átfutotta az írást, már el is tépte és bedobta a papírkosárba. Másnap reggel a cseléd kivitte a papírkosarat és kiöntötte belőle a szemetet az udvar végibe. Három nap múlva esett az eső. Az élté54
