Kárpát, 1959 (2. évfolyam, 1-12. szám)

1959-04-01 / 4-5. szám

egy nagyot lódult, s az öreg halász előrebukott a csónak orrába, sőt beleesett volna a vizbe, ha idejében meg nem kapaszkodik és utána nem engedi a zsinórt.

Amikor a zsinór megrándult, a madár felszállt, s az öreg halász észre sem vette, hogy elrepült. A jobb kezével óvatosan tapogatta a zsinórt és látta, hogy vérzik a keze.

— Úgy látszik, fáj neki valamije — mondta hangosan, s meghúzta a zsinórt, hogy kipróbálja, meg tudja-e fordítani a halat. De amikor a zsineg megint pattanásig megfeszült, nem húzta tovább, hanem csak tartotta erősen, nekifeszitve a hátát.-— Most már érzed, ugye — mondta. — Mert én is érzem, bizisten érzem.

Körülnézett, a madarat kereste, szerette volna, ha vele marad, hogy elbeszélgethessenek De a madár nem volt sehol.

“No, nem sokáig maradtál — gondolta magában a halász. — Pedig nehezebb utad lesz, mint itt, amig partot nem érsz. Hát nem fölsebezte a kezemet ez a hal, ahogy igy hirtelen rántott egyet rajtam? Erre ügyelnem kellett volna. Nem fog már az eszem, úgy látszik', nagyon nehezen fog. De talán úgy eshetett, hogy ezt a kismadarat néztem és vele törődtem. Inkább a munkámra figyelek hát ezután, s meg kell majd ennem a tonhalat is, nehogy elhagyjon az erőm.”

— Bárcsak itt volna velem a gyerek, meg egy kis só is kellene — mondta fennhangon.

A zsinór súlyát áttette a balvállára, óvatosan letérdelt és megmosta a kezét az óceánban. Több mint egy percig így tartotta a kezét, belelógatva a vizbe, nézte, hogy a kis vércsik, amit maga után húzott, hogyan oszlik szét, és érezte a viz egyenletes nyomását a kezén, ahogy a csónak haladt előre.

— Már sokkal lassabban úszik —- mondta.

Santiago szerette volna még tovább is benne tartani a kezét a sós vizben, attól félt azonban, hogy a hal újra ránt egyet rajta váratlanul, inkább felállt hát, jól megtámaszkodott és felemelte a kezét a napsütésbe. Csak a zsinór horzsolta fel a bőrét. De rossz helyen volt a vágás, a kezének azon a részén, amellyel fognia kellett. Tudta, hogy nagy szüksége lesz még a két kezére, mielőtt ezt a halászatot befejezi s most, hogy még jóformán el sem kezdődött, nagyon bántotta a sebesülése.

— No — mondta, ahogy a keze megszáradt — most meg kell ennem a tonhalat. A csáklyával kényelmesen elérem és itt kényelmesen megeszegethetem.

Letérdelt, a csáklyával kipiszkálta a tonhalat a csónak farából és odahuzta maga elé, ügyelve az orsóira. A zsinórt megint a bal vállára vette, s a bal karjára támaszkodva, bal kezével fogódzkodva, leszedte a tonhalat a csáklya kampójáról s a csáklyát visszatette a helyére. Fél térdével rátérdelt a halra s a sötétvörös húsából hosszú csikókat vágott ki, a fejetövétől a farkáig. Ékalaku szeleteket vágott, a hal gemicénél kezdte és belenyesett egészen odáig, ahol a gyomra kezdődik. Hat ilyen szeletet kivágott belőle, aztán kiteregette mind a hatot a csónak orrában, megtörülte a kését a nadrágjában, s felemelte a borrito maradványát a farkánál fogva a belehajtotta a vizbe.

— Nem bírom megenni az egészet — mondta s beleszurta kését az egyik szeletbe. Erezte a vállán a zsinór nem lankadó, erős, kemény feszülését, s a bal kezébe hirtelen görcs állt. Ujjai szorosan ráfonódtak a nehéz kötélre. Bosszúsan nézte a kezét.

—• Miféle kéz az ilyen — mondta. Görcsöt kap, amikor szükség volna rá. Csak görbülj, görbülj, mint a madár karma. Azzal sem érsz semmit.

“No, gyerünk —• gondolta s nézte a zsinór hajlását, hogyan fut lefelé rézsutosan a sötétkék vizben. — Gyerünk, edd csak meg, ettől majd visszatér az erő a kezedbe. Nem a kezed tehet róla, hogy görcsöt kapott. Már sok-sok órája, hogy itt van velem ez a hal. De vele maradok, ha kell, akár örökké is. Együk csak meg ezt a borrit ót.”

Felemelte az egyik szeletet, a szájába vette és lassan rágni kezdte. Nem volt rosszízű.

“Rágjuk csak meg jól — gondolta —, hadd váljon vérré bennünk a leve. Jó volna hozzá egy kis citrom vagy egy kis só.”

— Hogy érzed magad, kezem? —- kérdezte a megbénult kezétől, amely olyan merev volt, mintha nem is görcs, hanem hullamerevség állt volna bele. — Eszem még egy kicsit a kedvedért.

A hosszú szeletnek, amelyet kettévágott, most megette a másik felét is. Gondosan rágta, sokáig, aztán kiköpte a bőrét.

— No, hogy vagy, kezem? Vagy még korán kérdem?

Bekapott még egy egész szeletet és rágni kezdte.

“Jó erős, telivér hal volt — gondolta. —Szerencsém volt, hogy nem delfint fogtam helyette. A delfin húsa túl édes. Ez jóformán nem is édes, és mégis benne van az egész erő.”

(Folytatjuk)

93