Kárpát, 1959 (2. évfolyam, 1-12. szám)

1959-04-01 / 4-5. szám

— Bárcsak itt volna velem a gyerek.

“De hát nincs itt veled a gyerek — gondolta magában. — Egyedül vagy, egészen egyedül: és okosabb lesz, ha mégsem törődő 1 a sötétséggel, hanem igyekszel minél előbb hátrajutni az utolsó horoghoz, hogy azt is levágd és hogy összéhurkold a két tartalékorsóját.”

így is cselekedett. Nem ment könnyen a dolog a sötétben, s a hal egyszer csak szökött egy nagyot és felborította. Santiago elterült a csónakban, az arcára esett és megsebezte magát a szeme alatt. Csurogni kezdett a vére lefelé az arcán, de megalvadt és elállt, mielőtt még az áliáig ért volna. Visszatapogatódzott a csónak orrába s leült, nekidőlve a fának. Megigazította a vállán a zsákot, óvatosan odébb tologatta a zsinórt, hogy a vállának egy másik részét nyomja, s mialatt a vállával tartotta kifeszitve, vigyázatosan megfogta, hogy kipróbálja a hal súlyát, aztán fél kezét leeresztette a vízbe, hogy a csónak sebességét is megbecsülje.

“Szeretném tudni, vajon miért ficánkolt ekkorát — gondolta. — Biztosan felcsúszott a drót a háta domborulatára. Az ő hátának ez persze nem fáj annyira, mint az enyémnek. De azért örökké ő sem tudja huzni ezt a csónakot, akármilyen rengeteg nagy hal. Most már megszabadultam mindentől, ami bajt okozhat, és van jó sok tartalékzsinórom; többet senki sem kívánhat az embertől.”

— Hallod-e, te nagy hal — mondta fennhangon, de csöndesen, szelíden — veled maradok mindhalálig.

“Ö is velem marad, gondolom” — tűnődött az öreg halász és várta, hogy megvirradjon. Most hideg volt igy hajnalhasadás előtt, s az öreg nekinyomta magát a csónak fájának, mert fázott. -— “Én is bírom, ameddig ő bírja” — gondolta. S ahogy földerengett az első fénysugár, látszani kezdett a zsinór folytatása, szinte nyúlni kezdett lassan kifelé, lefelé, be a vízbe. A csónak egyenletesen haladt, s amikor a napkorong széle felbukkant az ég alján, Santiagonak a jobb vállára esett a fénye.

— Északnak úszik — mondta az öreg. “Az áramlat biztosan messze kelet felé sodort már bennünket — gondolta. — Bárcsak fordulna az ár irányába. Ez azt jelentené, hogy már elfáradt.,”

Mikor a nap feljebb emelkedett az égen, az öreg rájött, hogy a hal nem faradt még el. Csupán egyetlenegy jó jelet tapasztalt. A zsinór hajlása azt mutatta, hogy a hal már nem úszik olyan mélyen. Ez persze nem jelentette okvetlenül azt, hogy feldobja majd magát. De megtörténhetik.- Istenem, add, hogy fedobja magát -mondta az öreg. — Van elég zsinórom, hogy boldoguljak vele.

“Ha egy kicsit jobban megfeszítem, az talán fájna neki és talán feljönne — gon5&

dolta. — Most, hogy már kivilágosodott, hadd jöjjön csak fel és szívja tele levegővel a hólyagjait, akkor aztán nem tud leúszni mélyre, hogy ott haljon meg.”

Megpróbálta szorosabbra huzni a zsinórt, de az már pattanásig megfeszült attól kezdve, hogy a hal horogra akadt, lassacskán annyira, hogy éppen csak hogy el nem szakadt, s amint hátrahajolt, hogy meghúzza, érezte a kőkemény merevségét és tudta, hogy nem lehet már tovább fesziteni. “Nem szabad ráncigálnom többé -— gondolta. -— Minden rántás csak tágíthatja a horog helyét, s aztán könnyen letépheti magát róla, ha ficánkol egyet. Mindenesetre jobban érzem magam, hogy süt a nap, s most kivételesen bele sem kell néznem.”

Sárga moszatok tapadtak í'á a zsinórra, az öreg halász azonban tudta, hogy ez csak növeli a vontatás súlyát és örült neki. A Golf-áramlat sárga moszata volt, ami éjszaka annyira foszforeszkált.

— Ide figyelj, te nagy hal — mondta. — Szeretlek, tisztellek, becsüllek. De megöllek még ma, mielőtt leszáll a nap.

“Remélem, igy is lesz” — gondolta.

Egy kismadár szállt a csónak felé, északról. Énekes madárka volt s egészen alacsonyan repült a viz fölött. Az öreg halász látta rajta, hogy nagyon kimerült.

A madár leszállt a csónak farára, pihent egy kicsit. Aztán megkerülte röptében az öreg halász fejét és leszállt a zsinórra, mert ott kényelmesebben tudott ülni.

— Hány esztendős vagy? — kérdezte az öreg a madártól. — Ez az első utad?

Ahogy az öreg megszólalt, a madár ránézett. Még ahhoz is fáradt volt, hogy meg vizsgálja a zsinórt, s ahogy szorosan rákulcsolta a két finom, törékeny kis lábát, billegett rajta egy kicsit.

— Nem szakad le — mondta neki az öreg halász. -— Nem himbálódzik, még túl feszes is. Hanem egy szélcsöndes éjszaka után nem kellene ilyen fáradtnak lenned. Mi lesz veletek, madarak?

“A karvalyok — gondolta magában — azok majd kijönnek elébük a tengerre.” Erről azonban nem szólt semmit a madárnak, hiszen úgysem értette volna meg, és úgyis megtanulja majd idejében, még túl korán is, hogy mifélék azok a karvalyok.

— Pihend ki magad jól, kicsi madár mondta. — Aztán repülj ki a partra szerencsét próbálni, mint a többi medár, meg a többi hal, meg a többi ember.

Jól esett beszélgetnie, lelket öntött bele egy kicsit, mert a háta egészen megmerevedett az éjjel és most már igazán nagyon fájt.

— Maradj itt nálam, kismadár, szívesen látlak — mondta. — Sajnos nem vonhatom fel a vitorlát, hogy kivigyelek a partra ezzel a kis reggeli széllel, ami most kerekedik. Vendégem van ugyanis.

Ebben a pillanatban a hal váratlanul