Kárpát, 1959 (2. évfolyam, 1-12. szám)

1959-04-01 / 4-5. szám

— Bárcsak itt volna velem a gyerek. “De hát nincs itt veled a gyerek — gon­dolta magában. — Egyedül vagy, egészen egyedül: és okosabb lesz, ha mégsem törődő 1 a sötétséggel, hanem igyekszel minél előbb hátrajutni az utolsó horoghoz, hogy azt is levágd és hogy összéhurkold a két tartalékor­sóját.” így is cselekedett. Nem ment könnyen a dolog a sötétben, s a hal egyszer csak szö­kött egy nagyot és felborította. Santiago el­terült a csónakban, az arcára esett és megse­bezte magát a szeme alatt. Csurogni kezdett a vére lefelé az arcán, de megalvadt és elállt, mielőtt még az áliáig ért volna. Visszatapo­­gatódzott a csónak orrába s leült, nekidőlve a fának. Megigazította a vállán a zsákot, ó­­vatosan odébb tologatta a zsinórt, hogy a vállának egy másik részét nyomja, s mialatt a vállával tartotta kifeszitve, vigyázatosan megfogta, hogy kipróbálja a hal súlyát, az­tán fél kezét leeresztette a vízbe, hogy a csó­nak sebességét is megbecsülje. “Szeretném tudni, vajon miért ficánkolt ekkorát — gondolta. — Biztosan felcsúszott a drót a háta domborulatára. Az ő hátának ez persze nem fáj annyira, mint az enyémnek. De azért örökké ő sem tudja huzni ezt a csó­nakot, akármilyen rengeteg nagy hal. Most már megszabadultam mindentől, ami bajt okozhat, és van jó sok tartalékzsinórom; többet senki sem kívánhat az embertől.” — Hallod-e, te nagy hal — mondta fenn­hangon, de csöndesen, szelíden — veled mara­dok mindhalálig. “Ö is velem marad, gondolom” — tűnő­dött az öreg halász és várta, hogy megvirrad­jon. Most hideg volt igy hajnalhasadás előtt, s az öreg nekinyomta magát a csónak fájá­nak, mert fázott. -— “Én is bírom, ameddig ő bírja” — gondolta. S ahogy földerengett az első fénysugár, látszani kezdett a zsinór folytatása, szinte nyúlni kezdett lassan kife­lé, lefelé, be a vízbe. A csónak egyenletesen haladt, s amikor a napkorong széle felbuk­kant az ég alján, Santiagonak a jobb vállára esett a fénye. — Északnak úszik — mondta az öreg. “Az áramlat biztosan messze kelet felé so­dort már bennünket — gondolta. — Bárcsak fordulna az ár irányába. Ez azt jelentené, hogy már elfáradt.,” Mikor a nap feljebb emelkedett az égen, az öreg rájött, hogy a hal nem faradt még el. Csupán egyetlenegy jó jelet tapasztalt. A zsinór hajlása azt mutatta, hogy a hal már nem úszik olyan mélyen. Ez persze nem jelentette okvetlenül azt, hogy feldobja majd magát. De megtörténhetik.- Istenem, add, hogy fedobja magát -­­mondta az öreg. — Van elég zsinórom, hogy boldoguljak vele. “Ha egy kicsit jobban megfeszítem, az talán fájna neki és talán feljönne — gon­5& dolta. — Most, hogy már kivilágosodott, hadd jöjjön csak fel és szívja tele levegővel a hó­lyagjait, akkor aztán nem tud leúszni mélyre, hogy ott haljon meg.” Megpróbálta szorosabbra huzni a zsi­nórt, de az már pattanásig megfeszült attól kezdve, hogy a hal horogra akadt, lassacs­kán annyira, hogy éppen csak hogy el nem szakadt, s amint hátrahajolt, hogy meghúzza, érezte a kőkemény merevségét és tudta, hogy nem lehet már tovább fesziteni. “Nem sza­bad ráncigálnom többé -— gondolta. -— Min­den rántás csak tágíthatja a horog helyét, s aztán könnyen letépheti magát róla, ha fi­cánkol egyet. Mindenesetre jobban érzem ma­gam, hogy süt a nap, s most kivételesen bele sem kell néznem.” Sárga moszatok tapadtak í'á a zsinórra, az öreg halász azonban tudta, hogy ez csak növeli a vontatás súlyát és örült neki. A Golf-áramlat sárga moszata volt, ami éj­szaka annyira foszforeszkált. — Ide figyelj, te nagy hal — mondta. — Szeretlek, tisztellek, becsüllek. De megöl­lek még ma, mielőtt leszáll a nap. “Remélem, igy is lesz” — gondolta. Egy kismadár szállt a csónak felé, észak­ról. Énekes madárka volt s egészen alacso­nyan repült a viz fölött. Az öreg halász látta rajta, hogy nagyon kimerült. A madár leszállt a csónak farára, pi­hent egy kicsit. Aztán megkerülte röptében az öreg halász fejét és leszállt a zsinórra, mert ott kényelmesebben tudott ülni. — Hány esztendős vagy? — kérdezte az öreg a madártól. — Ez az első utad? Ahogy az öreg megszólalt, a madár rá­nézett. Még ahhoz is fáradt volt, hogy meg vizsgálja a zsinórt, s ahogy szorosan rákul­csolta a két finom, törékeny kis lábát, bille­gett rajta egy kicsit. — Nem szakad le — mondta neki az ö­­reg halász. -— Nem himbálódzik, még túl fe­szes is. Hanem egy szélcsöndes éjszaka után nem kellene ilyen fáradtnak lenned. Mi lesz veletek, madarak? “A karvalyok — gondolta magában — azok majd kijönnek elébük a tengerre.” Erről azonban nem szólt semmit a madárnak, hi­szen úgysem értette volna meg, és úgyis megtanulja majd idejében, még túl korán is, hogy mifélék azok a karvalyok. — Pihend ki magad jól, kicsi madár mondta. — Aztán repülj ki a partra sze­rencsét próbálni, mint a többi medár, meg a többi hal, meg a többi ember. Jól esett beszélgetnie, lelket öntött bele egy kicsit, mert a háta egészen megmereve­dett az éjjel és most már igazán nagyon fájt. — Maradj itt nálam, kismadár, szívesen látlak — mondta. — Sajnos nem vonhatom fel a vitorlát, hogy kivigyelek a partra ezzel a kis reggeli széllel, ami most kerekedik. Ven­dégem van ugyanis. Ebben a pillanatban a hal váratlanul

Next

/
Thumbnails
Contents