Kárpát, 1959 (2. évfolyam, 1-12. szám)

1959-04-01 / 4-5. szám

Aztán megint megszólalt hangosan:

— Bárcsak itt volna velem a gyerek. Hogy segítsen nekem és hogy lássa ezt.

“Nem volna szabad egyedül maradnia az embernek öregségére — gondolta. — De hát hiába, ezen már nem lehet segíteni. El ne felejtsem megenni a tonhalat, mielőtt megromlik, hogy el ne gyöngüljek. Csak el ne felejtsem, hogy reggel majd meg kell ennem, még ha nem is kívánom. Csak el ne felejtsem” -biztatta magát az öreg.

Éjszaka két delfin jött a csónak közelébe, s Santiago hallotta a fujtatásukaf meg a bukfencezésük zaját. Tisztán meg tudta különböztetni a him fujtatását a nőstény sóhajtó hangjától.

— Derék állatok — mondta. — Játszanak, bolondoznak s szeretik egymást. Testvéreink ők is, akárcsak a repülőhalak.

Aztán egyszerre sajnálni kezdte a nagy halat, amit fogott. “Furcsa, nagyszerű hal, Isten tudja, hány esztendős lehet — gondolta. — Még soha életemben nem fogtam ilyen erős halat, se ilyen különösen nem viselkedett még egyik sem. Talán azért nem jön fel, mert okosabb annál. Pedig tönkretehetne, ha feldobná magát, vagy ha nekiiramodna vadul. De lehet, hogy már sokszor horogra akadt életében, és tudja, hogy igy kell megküzdenie vele, csak igy tud megmenekülni. Azt nem tudhatja, hogy ezúttal csak egyetlenegy emberrel áll szemben, és hogy ez is egy öregember. De mekkora nagy hal, s mennyit ér majd ez a piacon, ha jó a húsa. A csalétket úgy kapta be, mint egy him, olyan erővel húz, mint egy him, s a küzdelme sem fejvesztett, rémült viaskodás. Szeretném rudni, vane valamilyen terve, vagy ő is csak olyan elkeseredetten harcol, mint én?”

Eszébe jutott, hogy egyszer a horgára akadt egy marlinpár közül az egyik, a nőstény. A him mindig előreengedi a nőstényt az eledelhez, s a horogra akadt hal, a nőstény mariin vad, fejvesztett, kétségbeesett küzdegeren soha életemben — gondolta az öreg. lembe fogott, ami aztán egy-kettőre kimerítette az erejét, de a hímje végig, az egész idő alatt mellette maradt, úszkált ide-oda a zsinór alatt, körözött vele fent a felszínen. Olyan közel maradt, hogy az öreg halász attól félt, még majd elvágja a zsinórt a farkával. mert a farkuk olyan éles, mint a kasza, s a formája és a nagysága is körülbelül olyasféle. Mikor az öreg megragadta a dörzspapir-szélü hegyes csőrét, s megszigonyozta és addig verte a fejét a bunkósbottal, amíg a színe egészen át nem változott, szinte olyanra, mint a tükrök hátlapja, és amikor a fiú segítségével felhúzták a csónakba, a hímje ottmaradt melletük, nem tágított a csónak oldala mellől. Aztán, amikor az öreg már a zsinórjait tisztogatta és a nagy szigonyt készítette elő, a himhal feldobta magát magasra a levegőbe a csónak mellett, hogy megnézze, hová lett a nősténye, s utána alámerült

mélyen, kiterjesztve levendula szinü szárnyait, vagyis a melső uszonyait, s megcsillogtatva mind a széles, levendula szinü csíkjait. Szép hal volt, az öreg halász nem felejtette el, gyönyörű volt, s nem tágított a másik mellől.

“Ennél szomorúbbat nem láttam a ten— A fiú is szomorú volt, kértük a mariin bocsánatát és rögtön végeztünk vele.”

— Bárcsak itt volna velem a gyerek — mondta fennhangon. Nekitámaszkodott a csónak orrában a legömbölyített deszkának s a vállán átvetett zsinór feszülésén jól érezte a nagy hal erejét, ahogy rendületlenül úszott a kitűzött célja felé.

“Tőrbecsaltam — gondolta magában az öreg — kénytelen volt hát elhatározni magát valamire.”

“Pedig az volt a szándéka, hogy lent marad a mély kék vizben, messze a csapdáktól, kelepcéktől, mindenféle álnokságtól. De nekem meg az volt a szándékom, hogy utánamegyek, megkeresem. Éppen őt akartam megtalálni, senki mást. Senki mást a világon. Most aztán találkoztunk és össze vagyunk boronáivá szépen, már dél óta. És nincs senki, aki segítsen rajtunk, egyikünknek snics senkije.”

“Talán nem kellett volna halásznak mennem —- gondolta. — De hát ha egyszer erre születtem. Csak el ne felejtsem megenni a tonhalat virradat után.”

Már közeledett a hajnal, amikor az egyik hátramaradozó horogra valami ráharapott. Santiago hallotta, amint a fadarab kettétörik, és a zsinór gördülni kezdett lefelé a csónak korlátján át. A sötétben kihúzta tokjából a kését, a hal egész súlyát áttette a bal vállára, aztán hátrahajolt és elvágta a zsinórt a csónak peremén. Aztán elvágta a kezeügyébe eső másik zsinórt is és a sötétben összekötötte a két orsó szabadon lógó végét. Ügyesen dolgozott fél kézzel fs, az orsókat a talpával szorította le, hogy jó szorosra húzhassa a csomót. Most már hat iartalékorsóra való zsinórja volt. A két horoghoz, amiket levágott, két-két orsó tartozott, a nagy hal horgához még kettő, s mind a hat ösesze volt kötve.

“Ha majd kivilágosodik — gondolta - - hátramegyek a negyven öles horoghoz és azt is levágom, s a tartalékorsóit annak is hozzácsatolom a többihez. Odavész vagy kétszáz ölnyi jó katalán cordel-zsinórom, meg a horgok, meg az ólmok. De hát majd szerzek helyettük mást. De ki szerez nekem egy másik ilyen halat, ha valamelyik hátsó horgomra ráakad egy hal és elvágja ennek a zsinórját? Nem tudom, miféle hal lehetett, amelyik az előbb bekapta a horgomat. Talán egy mariin volt, talán egy kardhal, talán egy cápa. Nem is tudtam megtapintani a súlyát. Sietnem kellett, hogy gyorsan megszabaduljak tőle.”

Fennhangon csak annyit mondott:

91