Kárpát, 1959 (2. évfolyam, 1-12. szám)
1959-04-01 / 4-5. szám
_ Nyeld le mégjobban — mondta. -Nyeld le egészen. “Nyeld le úgy, hogy a horog hegye átfúrja a szivedet és öljön meg — gondolta magában. — Aztán gyere fel a felszínre szépszerével, hadd döfjem beléd a szigonyomat. Jól van, jól. Befejezted a falat ozást? Jóllaktál kedvedre?” _ Hó! — mondta hangosan és jól megrántotta a zsinórt, két kézre fogva. Húzott rajta vagy négy araszt, aztán rángatta tovább, felváltva hol az egyik karjával, hol a másikkal, teljes erejéből nekifeszülve a kötélnek s az ide-oda ingó testsúlyával is mindig ránehezedve. De semmire sem ment. A hal csak uszott tovább lassan, az öreg halász nem bírta feljebb huzni egy ujjnyival sem. Erős volt a zsinórja, nagy, nehéz halaknak készült, s az öreg most átvetette a hátán és húzta, amig úgy megfeszült, hogy gyöngyöző kis vizcsöppek préselődtek ki belőle. Aztán a zsinór, halk, csöndes, sziszegő hanggal kezdte súrolni a vizet, és az öreg csak fogta, fogta, nekitámaszkodva az ülésnek és hátradőlve, hogy megfeszítse jól. A csónak lassan megindult vele befelé a tengeren, északnyugati irányban. A hal állhatatosan úszott, lassan hajóztak a csöndes vizeken. A többi horog még mind ki volt vetve, semmit sem lehetett azonban csinálni. — Bárcsak itt volna velem a gyerek — mondta az öreg hangosan. — Vontatókötélre fogtak, engem vontat a hal. Odaköthetném a zsinórt a csónakhoz. De akkor könnyen elszakithatná. Tartanom kell, ahogy csak birom, hogy utánaengedhessek a zsinórból, ha mindenáron kell neki. Hála Istennek, csak előre úszik és nem lefelé. “Hogy mihez kezdek majd, ha arra szánja el magát, hogy lefelé ússzon, azt még nem tudom. Hogy mit csinálok majd, ha lemerül a tenger fenekére és megdöglik, még azt sem tudom. De hát valamit majd csak csinálok. Értek mindenféle fogáshoz.” Beledült a hátán átvetett zsinórba, nézte, hogyan fut le rézsutosan a vízbe, figyelte a csónak egyenletes mozgását, ahogy haladtak csöndesen északnyugat felé. “Ebbe belepusztul majd — gondolta magában az öreg halász. — Ezt nem bírja örökké csinálni.” De eltelt négy óra, és a hal még mindig rendületlenül úszott befelé a tengeren, vontatva a csónakot, s az öreg még mindig szilárdan oda volt szögezve az üléshez a hátán átvetett kötéllel. — Dél volt, amikor horogra akadt — mondta. — S eddig még nem is láttam. A szalmakalapját erősen behúzta a homlokába, még mielőtt horgára akadt volna a hal, s a kalap széle most nagyon vágta a homlokát. Szomias is volt ráadásul, leereszkedett hát a két térdére és óvatosan, hogy meg ne rántsa a zsinórt, előrenyomakodott a csónak orra felé, amennyire csak bírt, és fél kézzel a vizes palackja után nyúlt. Kidugaszolta és ivott egy-két kortyot. Aztán pihent egy kicsit a csónak orrában. Leült a lefektetett árbocra és a rágöngyölt vitorlára s igyekezett nem gondolni semmire, csak kitartani. Aztán hátrapillantott és észrevette, hogy a szárazföld már eltűnt a szeme elől. “Nem baj, ez nem számit — gondolta. — Este majd látszanak Havana fényei, majd mutatják nekem az utat. Napszálltáig még van két órám, s hátha addigra feljön a hal. Ha pedig nem, akkor talán feljön a holddal együtt. Ha még akkor sem, hát talán virradatra feljön. Erősnek érzem magam, görcsöm sincs. Neki van horog a szájában, nem nekem. Hanem mekkora hal lehet, hogy igy tud huzni. Biztosan szorosan összecsukta a száját, jól ráharapott a horogra. Bárcsak láthatnám. Csak legalább egyszer láthatnám, hogy tudjam, kivel van dolgom.” A hal aznap éjjel szakadatlanul úszott, egyenletes ütemben, és az irányát sem változtatta egész éjszaka, már amennyire az öreg halász a csillagok állásából meg tudta áUapitani. Ahogy a nap leszállt, lehűlt a levegő, s a fagyosra vált veritékcsöppek fölszáradtak Santiago hátán, két karján, két öreg lábszárán. A csalétkes dobozt borító zsákot még délben kiteregette a napra, hogy megszáritsa. Alkonyaikor a vállára kanyarintotta ezt a zsákot, úgy, hogy a hátán lógjon lefelé, aztán vigyázatosan a zsinór alá gyömöszölte, amely most a vállán volt átvetve. A zsákkal jól alápárnázta a zsinórt, s annak is kitalálta a módját, hogy előre dűljön a csónak orra felé, szinte egészen kényelmesen. A helyzete igy tulajdonképpen csak valamicskével volt elviselhetőbb: de ő úgy érezte, hogy szinte egészen kényelmes. “Semmit sem csinálhatok vele — gondolta és ő sem tehet velem semmit. Legalábbis addig nem, ameddig igy bírja.” Közben egy ízben felállt, a csónak oldalához lépett és bei evizelt a tengerbe, aztán felnézett a csillagokra, hogy ellenőrizze, milyen irányban halad a csónakja. A válláról lefutó zsinór olyannak tetszett a vízben, mint egy világitó fénycsik. Most lassabban haladtak, és Havana lámpáinak fénypásztája nem látszott olyan erősen, mint eddig, ennélfogva tudta, hogy az áramlat nyilván kelet felé sodorja őket. “Ha eltűnik a szemem elől Havana fénye, akkor még inkább keleti irányban megyünk — gondolta. — Mert ha a hal megtartaná az eredeti irányát, akkor még órák múlva is látnom kellene a fényt. Vajon hogy végződtek a nagy ligák mai mérkőzései — tűnődött. — Nagyszerű dolog vűna, ha rádióval járhatnék halászni. — Aztán ezt gondolta: — Inkább máskor járjon bézbólon az eszed. Most azzal törődj, amit csinálsz. Nem szabad semmi butaságot csinálnod.” 50