Kárpát, 1959 (2. évfolyam, 1-12. szám)

1959-04-01 / 4-5. szám

Vagy csupán az időjárás változásának a jele mindez, valamiféle jel, amit én még nem ismerek?”

A part zöld szegélye már nem látszott innét, csak a kéklő dombok fehér csúcsai, olyan fehéren, mintha hősüveg fedte volna őket, meg a felhők fölöttük, mint égrenyuló havasok. A tenger egészen sötétkék volt, s a fény itt-ott szivárványosan tört meg a vízben. Az algák milliónyi rőtvörös foltját most kioltotta a napsütés, a magasan járó nap, s az öreg halász csak a nagy, mély szivárványprizmákat látta lent a kék vizben, a mérföldnyi mélységű tengerben, ahová nyilegyenesesen fúrták lefelé magukat a zsinórjai.

A torihalak, ahogy az öreg halász nevezte ennek a fajtának valamennyi alfaját mert csak olyankor különböztette meg Őke* a becsületes nevük szerint, ha piacra vitte eladni vagy ha csalétekre cserélte be őket — a tonhalak újra eltűntek, lemerültek. A nap már forrón tűzött, az öreg halász érezte a perzelését a tarkóján, és érezte a hátán végigpergő veritékcsöppek csiklandozását, ahogy evezett.

“Vitethetném magam az árral — gondolta — alhatnék egy kicsit, rácsavarinthatnám a lábujjamra a zsinórt, hogy fölébreszszen, ha kell. De ma van a nyolcvanötödik napja, és ezen a napon becsületesen kell halásznom.”

Ahogy szemmel tartotta a zsinórjait, éppen ebben a pillanatban vette észre, hogy az egyiknek erősen elmerül a zöld fadarabja.

— Úgy van — mondta. — Úgy van-— S azzal bevonta az evezőit, csöndesen, hogy ne koppanajanak oda a csónakhoz. A zsinór után nyúlt és óvatosan megfogta jobb kezének hüvelyk- és mutatóujjával. Nem érezte, hogy megfeszült volna, vagy hogy súly húzná lefelé. Gyöngéden tartotta a zsinórt. Újra megrándult. Ezúttal tétován, próbálkozva, nem erős, súlyos mozdulattal, S Santiago pontosan tudta, hogy mi történik. Száz ölnyi mélyen lent a tengerben egy mariin eszegette le a horog hegyéről és kampójáról a szardíniákat, ahol a kézzel kovácsolt vashorog kiállt a kis tonhal fejéből.

Az öreg halász finoman, puhán fogta a zsinórt, s a balkezével óvatosan leoldotta a fadarabról. Most már utánaeresztheti az ujjai közt, úgy, hogy a hal ne érezzen feszítést, szorítást.

“Nagy hal lehet — gondolta — ilyen messze kint a tengeren és ebben a hónapban, nagyon nagynak kell lennie. Harapjál, halacskám. Eszegesd őket. Csak tessék, falatozzál. Frissek, finomak, te pedig hatszáz láb mélységben fagyoskodsz a sötét, hideg vizben. Fordulj egyet, aztán gyere vissza és eszegesd őket.”

Érezte a könnyű, gyöngéd feszülést a zsinóron, aztán egy erélyesebb húzást, amikor az egyik szardínia feje nyilván nem akart

mindjárt leszakadni a horogról. Aztán megszűnt minden.

—-No gyerünk, gyerünk — mondta az öreg hangosan. — Fordulj egyet, gyere viszsza. Szagold csak meg őket. Hát nem finomák? Edd csak meg őket szépen, aztán még ott van a tonhal. Az is finom, szép, kemény, hideg. Ne légy szégyenlős, halacskám. Falatozzál bátran.

Tartotta a zsinórt a hüvelykujja és a mutatóujja közt, várakozóan figyelt, figyelte a többi horgot is, mert lehet, hogy a hal közben feljebb úszik vagy lejjebb. Aztán újra megrándult a zsinór, ugyanolyan könnyedén, mint az előbb.

— Ráharap — mondta az öreg hangosan. — Istenem, add, hogy ráharapjon.

Azonban mégsem harapott rá. Elment és az öreg halász megint nem érzett semmit.

— Az nem lehet, hogy elmenjen mondta. — Uram Jézus, nem lehet, hogy elmenjen. Csak térüj-fordui, egyet. Lehet, hogy egyszer már horogra harapott ésí most valami rémlik neki.

Aztán újra megérezte ujjai közt a könynyü rándulást és nagyon megörült.

— Csak fordult egyet — mondta. — Rá fog harapni.

Boldog volt, hogy megint érzi a zsinór finom feszülését. Aztán egyszerre valami erős és hihetetlenül súlyos húzást érzett. A hal súlya volt ez, s az öreg rögtön utánaengedte a zsinórt, amely futott, futott, lefelé, s a két tartalékorsó közül az egyikről egészen letekerődött. Ahogy ment lefelé a zsinór, könnyedén csúszva az öreg halász ujjai köz*, még mindig érezte rajta a hatalmas súlyt, pedig alig ért hozzá a hüvelyk- és mutatóujja.

— Mekkora hal — mondta. — Most a szájába fogta féloldalt és viszi lefelé.

“Aztán majd megfordul és lenyeli” — gondolta. Ezt már nem mondta ki hangosan, mert tudta, hogy ha az ember kimondja, amit nagyon szeretne, akkor könnyen füstbe mehet az egész. Tudta jól, hogy mekkora óriási nagy hal, és arra gondolt, ahogy most uszik elfelé lent a homályban, szájában a keresztbefogott tonhallal. Ekkor hirtelen érezte, hogy a hal megállt, de a súly még mindig húzta lefelé a zsinórt. Aztán nehezedni kezdett a húzás, utánaengedett hát a zsinórból. Egy pillanatra megszorította kissé a két ujja közt és érezte, hogy tovább növekszik a súly s egyenesen lefelé huzza a horgot.

— Bekapta — mondta. — No, most hadd nyelje le rendesen.

Hagyta, hogy az ujjai közt csússzon kifelé a zsinór, s közben lehajolt és balkezével hozzákötötte a két tartalékorsó szabad végét a szomszéd horog két tartalékorsójának hurokra kötött elejéhez. Most aztán már jöhetett a nagy hal. Három negyven öl hoszszu, felcsévélt tartalékzsinórja volt, nem számítva a negyedik orsót, amivel dolgozott.

49