Kárpát, 1959 (2. évfolyam, 1-12. szám)

1959-04-01 / 4-5. szám

Szépek voltak ezek a szivárványszinben játszó buborékok. De az óceán legálnokabb teremtményei közé tartoztak, s az öreg mindig örömmel nézte a nagy tengeri teknősbékákat, amint bekapták őket. Ha egy teknősbéka észrevette őket, szepibeuszott velük, behunyta a szemét, úgy, hogy a páncélja teljesein védte minden oldalról, aztán felfalta őket bojtostul, uszályostul, mindenestül. Az öreg szerette nézni, ahogy a teknőcök megeszik őket, és szeretett végigtaposni rajtuk vihar után a fövényen, szerette hallani a pukkanásukat, amint rájuk tiport kérges talpával.

Szerette a teknősbékákat, szerette az előkelő külsejű, gyors, értékes, zöld teknőcöket, jóakaratu lenézést érzett az ostoba, nagyfejü, óriási sárgapáncélosok iránt, amelyek oly furcsán szerelmeskedtek és oly vígan falták fel hunyt szemmel a portugál naszádférgeket.

Nem voltak titokzatos babonái a teknősbékákról, pedig éveken át halászott rájuk hajón. Mindnyájukat sajnálta, még a nagy, hordóhátuakat is, amelyek akkorák voltak, mint a csónakja, és tiz mázsát nyomtak. A legtöbb ember részvéten irántuk, mert a teknős béka szive még órákig ver azután is, hogy levágták és feldarabolták. Az öreg halász azonban azt gondolta magában: “Éppen ilyen az én szivem is, s a két kezem, két lábam is hasonlít az övékhez.” Megette a fehér tojásukat is, hogy erőt merítsen belőlük. Egész májusban azt ette, hogy szeptemberben meg októberben aztán legyen majd elég ereje az igazi nagy halfogáshoz.

Azonkívül megivott mindennap egy bögre cápamáj olajat is a nagy vashordóból, amely a közös szerszámkamrában állt. Sokan ott tartották a halászholmijukat, a hordóiból meríthetett, aki csak akart. A halászok javarésze azonban utálta a cápamájolaj izét. Pedig nem volt rosszabb, mint naponta felkelni olyan korán, amilyen korán felkeltek, s jót tett a nátha ellen, mindenféle meghűlés ellen, meg aztán jót tett az ember szemének is.

Az öreg halász felnézett és látta, hogy a fregattmadár már megint ott köröz a viz fölött.

— Halat talált — mondta fennhangon.

A viz szine sima volt, sehol nem ugrott ki belőle repülőhal, sem a törpehalak szanaszétJfutkosása nem látszott. De ahogy az öreg halász figyelt, egyszerre csak kiemelkedett a vízből egy kis tonhal, megfordult a levegőben és visszafejeselt. Ezüstösen csillant meg a kis tonhal a napsütésben s ahogy visszapottyant a vízbe, újabbak és ujabbak kezdtek kiugrálni mindenfelé, itt is, ott is loccsantak, toccsantak, nagyokat szökellve üldözték a tönpehalakat.hogy. bekerítsék és elcsípjék őket,

“Ha nem mennek tulgyorsan, utolérem őket” — gondolta az öreg és nézte a rajt,

ahogy fehér tajtékot vertek a tengeren, meg a madarat, amely most megint lecsapott a vakrémületükben felszínre úszó törpehalak

közé.

— Nagy segítség nekem ez a madár - mondta az öreg halász.

A csónak farához kötött zsinór ebben a pillanatban megfeszült a talpa alatt, ahol egy bogot kötött rá, s az öreg eleresztette az evezőket és jól megfogta a zsinórt, aztán húzni kezdte befelé. Érezte a kis tonhal remegő súlyát, a rángás fokozódott, ahogy húzta föl a halat, s mielőtt átlendítette volna a csónak oldalán, megcsillant a vízben a tonhal kék háta meg az oldalának arany pikkelyei. Már ott hevert a csónak farában, tömören, mint egy kis ágyúgolyó, s a két nagy ostoba szemével bambán meredt a napsütésbe, mialatt csinos, szaporán mozgó farkának gyors, remegő csapásaival halálra döngölte magát a csónak deszkáin. Az öreg halász könyörületességből fejbevágta, aztán berúgta az ülés alá, ahol még mindig rángatódzott.

— Albacore — mondta fennhangon. — Nagyszerű csalétek lesz. Van vagy tiz font.

Már nem emlékezett, hogy mikor szokott rá erre a fennhangon való beszédre igy egymagában. Régente mindig énekelt, ha egymagában volt, s abban az időben, amikor teknősbékára halászott, vagy más halászbárkákon virrasztóit egyedül a kormány mellett, sokszor éjszaka is énekelgetett. Talán akkor kezdett hangosan beszélni egymagában, amikor a fíü'elhagyta. Valószínűleg akkor, de nem emlékezett rá. Amig együtt jártak halászni a fiúval, rendszerűit csak akkor beszéltek, ha kellett. Éjszakánként beszélgettek vagy olyankor, ha rossz idő miatt nem mehettek halászni. Azt tartották, becsület dolga, hogy kint a tengeren ne beszélgessen az ember feleslegesen, s az öreg halász is mindig úgy vélekedett és be is tartotta ezt a szabályt. De mostanában mégis nem egyszer megtörtént, hogy hangosan kimondta a gondolatait, mert hiszen úgysem háborgatott vele senkit.

— Ha a többiek hallanák, hogy hangosan beszélek itt magamban, azt hinnék, hogy elment az eszem — mondta fennhangon. — De hát nem ment el az eszem, miért ne beszélnék hát magamban? A gazdag embereknek meg rádiójuk van a hajójukon, hogy beszélgethessenek vele, és hogy elmondja nekik a bézból-eredményeket.

“De most nem a bézbólon kell jártaínom az eszem — gondolta. — Most csak egyetlenegy dologra szabad gondolnom. Arra az egyre, amire születtem. Lehet, hogy van itt egy nagy hal valahol a raj körül — gondolta. — Csak eltévedt albacorét fogtam el a sok közül, amelyek ennivalót keresnek. De nagyon sebesen haladnak és erősen befelé, a tengerbe. Ahány hal csak látszik ma a feíszingn, mind északkeletnek úszik ér nagyon sebesen. Eljött volna végré a napja?

48