Kárpát, 1959 (2. évfolyam, 1-12. szám)

1959-04-01 / 4-5. szám

akarta. Más halászok zsinórjait el-elusztatta az ár, és a horguk sokszor csak hatvan ölnyire volt, amikor azt képzelték, hogy száz ölnyire van.

“Én bezzeg — gondolta magában — gondosan végzem a munkám. De hát hiába, elhagyott már a szerencse. Ámbár ki tudja? Talán éppen máma fordul a kocka. Uj nap, uj élet. Többet ér persze, ha szerencséje van az embernek. De azért inkább pontosan végzem a munkám. Akkor aztán nem ér készületlenül, ha egyszer mégis rám mosolyog a szerencse.”

A nap most már két órával magasabban járt az égen, és nem fájdult meg annyira a szeme, ha kelet felé nézett. Már csak három csónak látszott messze a part közelében, szorosan a vízhez lapulva.

“Egész életemben szúrta, rontotta a szememet a kora reggeli napsütés — gondolta. — De azért még mindig jól látok. Alkonyaikor bele tudok nézni egyenesen a napba, és nem feketedik el előttem a világ. Pedig délután nagyobb ereje van a napnak. De reggel nagyon megfájditja az ember szemét.”

Hirtelen észrevette, hogy egy hosszú, fekete szárnyú fregattmadár körözik a feje fölött az égen. A madár villámgyorsan lebukott a vizre, hátracsapta a két szárnyát és lesiklott, aztán újra körözni kezdett.

— Talált valamit — mondta az öreg halász fennhangon. — Nemcsak keresgél.

Lassan, egyenletesen evezni kezdett arrafelé, amerre a madár körözött. Nem sietett s ügyelt a horgaira is, hogy függőlegesen lógjanak. De most egy kicsit az árral sodródott, s jóllehet hibátlanul végezte a munkáját, gyorsabban haladt a csónakja, mint ahogyan haladt volna akkor, ha a madár segítsége nélkül halászik.

A madár magasabbra szállt és megint körözni kezdett, merev, mozdulatlan szárnynyal. Aztán egyszerre csak lecsapott, és az öreg halász látta, ahogy repülőhalak ugranak ki a vízből és kétségbeesetten kezdenek menekülni a habok fölött.- Delfinek — mondta az öreg halász hangosan. — Nagy delfinek1.

Behúzta az evezőit és előszedett egy kis zsinórt a csónak orrából. Dróttal volt bélelve a zsinór, s egy közepes nagyságú horog volt rajta. Ráakasztotta az egyik szardíniát csaléteknek. Vízbe eresztette a zsinórt, a másik végét pedig odakötötte a csónak farán levő kampóra. Aztán egy másik zsinórra is csalétket kötött, de azt otthagyta összecsavarva a csónak orra alatt. Visszaült evezni és figyelte a hosszuszárnyu, fekete madarat, amely most már egészen alacsonyan, a víz színén halászott.

Ahogy nézte, a madár hátrahuzott szárnyal megint lebukott, rácsapott a vizre, aztán vad és tehetetlen szárnyverdeséssel űzőbe vette a repülőhalakat. Santiago jól látta a

viz enyhe domborulatát, a barázdát, amit a nagy delfinek szántottak, ahogy követték a menekülő halakat. A delfinek pontosan a repülőhalak alatt szelték a vizet és szélsebesen ott lesznek majd, ahol a halak végül visszaesnek a vízbe. “Jó nagy delfin-raj gondolta magában. — Sokan vannak, a repülőhalaknak elég reménytelen a sorsa. A madárnak is vesztett ügye van. Túl nagy neki a repülőhal és túl gyorsan tud haladni.”

Nézte, ahogy a repülőhalak fel-feldobták magukat újra, meg újra, és ahogy a madár eredménytelenül csapdosott közöttük. “Ez a raj faképnél hagyott — gondolta. — Nagyon gyorsan haladnak és máris messze vannak. De talán még elcsíphetek egy lemaradt delfint, és hátha itt lebzsel valahol körülöttük az én nagy halam. Valahol itt kell lennie az én nagy halamnak.”

A partból már csak egy hosszú, zöld esik látszott, a kékesszürke dombokkal mögötte, s a felhők úgy álltak össze a szárazföld felett, mintha hegységek volnának. A tenger színe sötétkékre vált, olyan sötétkékre, hogy már-már lilának tűnt. Ahogy lenézett a vízbe, látta az algák rőtvörös szitálását a sötétségben és a napsugarak furcsára vált fényét. Figyelte a zsinórjait, hogy egyenesen lógjanak lefelé, amig el nem tűnnek a szeme elől, és örült a sok vörös algának, mert e/, azt jelentette, hogy jönnek a halak. Most, hogy a nap már magasabban járt az égen, a napsugarak furcsa fénye a vizben azt jelentette, hogy szép idő lesz s ugyancsak ezt igérte a felhők formája is a part fölött. Közben azonban a fregattmadár messze szállt, már alig volt látható, s a viz színén sem látszott egyéb, mint imitt-amott egy-egy sárga folt, a napszítta sargassum-moszat sárga foltjai, meg egy portugál naszádféreg bíborvörös, mértanian szabályos, szivárványosan csillámló, kocsonyás hólyagja, amely ott imbolygóit közel a csónakjához. Az oldalára fordult, aztán megint kiegyenesedett. Vidáman lebegett a vizben, mint egy buborék, vonszolva maga után a négy-öt arasznyi hosszú, biborszinü, félelmetes bojtjait.

—Agua maka — mondta a halász.

Te rusnya féreg.

Ültében, gyöngén nekifeszülve a két evezőrudjának, nézte a vizet, nézte a sodródó hólyag alatt úszó és a bojtos uszályba keveredett apró halakat, amelyek ugyanolyan biborszinüek voltak, mint a bojtok. Ezekre a kis halakra nem hatott az agua mala mérge. De az emberre hatott, s ha a bíborvörös bojt egyik szála ráakadt a horog zsinórjára és alattomosan megkapaszkodott benne halászat közben, akkor az öreg Santiago csúnya daganatokat és kiütéseket kapott tőle a karján meg a két kezén, olyasféle kelevényeket, mint amilyent a mérges borostyán око/. Csak az agua mala mérgen rögtön hatni kezdett és úgy fájt, mint az ostorszij csapása.

47