Kárpát, 1959 (2. évfolyam, 1-12. szám)

1959-04-01 / 4-5. szám

— Hát akkor elviszem a vetőhálót zs kimegyek szardíniát fogni. Ülj ki az ajtóba addig a napra, jó?

— Jó. Van egy tegnapi újságom, majd elolvasom a bézból-eredményeket.

A fiú nem tudta, hogy ez a tegnapi újság valóság-e vagy ez is csak kitalálás. Az öreg azonban csakugyan előhúzta az ágya alól.

— Pericótól kaptam a bodega-ban — magyarázta az öreg.

— Visszajövök majd, ha fogtam elég szardíniát. Beteszem jégre mind, és reggel majd megosztozhatunk rajta. Ha visszajöttem, elmesélheted majd, nekem a bézból-eredményeket, Santiago.

— “Yankee”-csapt nem kaphat ki úgysem.

— Nono, a clevelandi “Indián”-tól nagyon félek.

— Ne féltsd te a “Yankee”-t, fiam. Bizhatsz bennük. Gondolj csak a nagy DiMaggióra.

— Én a detroiti “Tigris”-től is félek, meg a clevelandi “Indián”-tól is.

— A végén még majd a “Cincinnati”tól is félsz, a “Rézbőrü”-től meg a chicagói “Fehér Harisnyások”tól.

— Hát csak olvasd ki, aztán mondd el, ha visszajöttem.

— Ne vegyünk egy nyolcvanötös számú sorsjegyet a következő húzásra? Holnap lesz a nyolcvanötödik nap.

— Megpróbálhatjuk — mondta a fiú. — De hát a legnagyobb halfogásodat nyolcvanhét nap után érted el egyszer, nem?

— Másodszor nem eshet meg az emberrel ilyesmi. Mit gondolsz, tudnál szerezni egy nyolcvanötös számú sorsjegyet?

—Megrendelhetem.

— Egy egészet. Két és fél dollárba kerül. Kitől kérhetnénk kölcsön ennyi pénzt?

— Megszerzem könnyen. Akárkitől kapok kölcsön két és fél dollárt, ha kell.

— Talán én is kapnék. De nem akarok kölcsönkérni. Az ember kölcsönkéréssel kezdi. Aztán koldulással folytatja.

— Vigyázz, meg ne fázzál, Santiago — mondta a fiú. — Ne felejtsd el, hogy már szeptember van.

— A nagy hal eljövetelének hónapja — mondta az öreg. — Májusban akárki felcsaphat halásznak, akkor könnyű.

— No, megyek szardíniát fogni — mondta a fiú.

Mire a fiú visszaért, a nap leszállt, és az öreg halász elaludt a székén. A fiú lehúzta az ágyról az ócska katonai pokrócot s rá terítette a szék hátára és Santiago vállára. Különös vállak voltak ezek, nagyon vének, de azért még erősek, izmosak, s a nyaka is erős volt Santiagonak, a mély ráncok pedig most, hogy elaludt és a mellére csuklóit a feje, nem látszottak annyira a tarkóján. Az inge olyan toldott-tfoldott volt, akárcsak a vitorlája, s a különböző foltokat különböző

színűre fakitotta ki a nap. Az öreg halász arca, hiába, nagyon vén volt már, s ahogy igy hunyt szemmel ült, egészen élettelennek látszott. Az újság a térdén feküdt kiterítve, s az esti szellőben a fél keze súlya volt a nehezék. Mezítláb üldögélt.

A fiú megint otthagyta az öreget, s amikor visszajött, Santiago még mindig aludt.

— Ébredj, Santiago — mondta a fiú és gyöngéden megfogta az öreg térdét.

Az öreg kinyitotta a szemét, de eltartott egy-két másodpercig, amíg felocsúdott távoli utazásából. Aztán elmosolyodott.

— Mit hoztál? — kérdezte.

— Vacsorát — felelte a fiú. — Megvacsorázunk együtt.

— Nem vagyok nagyon éhes.

— Gyere csak, enned kell. Úgy nem lehet halászni, ha nem eszik az ember.

— Halásztam úgy eleget — mondta az öreg s feltápászkodott és összehajtogatta az újságját. Aztán a pokrócot kezdte összehajtogatni.

— Tartsd csak magadon a pokrócot -mondta a fiú. — Hát, amíg én élek, addig nem fogsz úgy halászni, hogy ne egyél semmit.

— Hát akkor csak élj soká és törődj a magad bajával — mondta az öreg. — Mit vacsorázunk?

— Rizst hoztam, fekete babot, sült banánt meg egy kis pörköltet.

A fiú a kertvendéglőből hozta a vacsorát, egy kétrészes, bádog ételhordóiban. A külön-külön papírszalvétába csomagolt evőeszközöket, egy-egy kést, villát, kanalat a zsebéből szedte elő.

— Kitől kaptad mindezt?

— Martintól. A vendéglőstől.

— Akkor meg kell majd köszönnöm neki.

— Már én megköszöntem — mondta a fiú. Neked fölösleges megköszönni.

— Majd neki adom egy nagy hal hasahusát legközelebb -— mondta az öreg. —Nem először küld nekünk vacsorát, ugye?

— Nem először.

— Akkor többet kell neki adnom, mint egy nagy hal hasahusát. Nagyon figyelmes hozzánk.

— Sört is küldött.

— A csapolt sört szeretem a legjobban.

— Tudom. De ez csak üveges sör, két palack Hatuey-sör. Az üvegeket majd visszaviszem.

— Köszönöm, nagyon kedves tőled — mondta az öreg. — Hát vacsorázzunk?

— Már kértelek régen, hogy egyél — mondta a fiú szelíden. — Csak addig nem akartam kinyitni az ételhordót, amig hozzá nem látsz.

— Most már hozzálátok — mondta az öreg halász. — Csak meg kellett előbb mosakodnom.

“Vajon hol tudnál megmosakodni? — gondolta magában a fiú. A falu víztartálya

43